Lactantiusnak az
Isten haragja c. műve késői keletkezésű (320 körüli). Apológiának tekinthető, hiszen a keresztény tanítás egy részletét védelmezi a környező pogány tanításokkal ill. filozófiákkal szemben. Stílusára jellemző a jogi szemlélet, mely talán annak a légkörnek tulajdonítható, mely Constantinus törvényalkotó kedve nyomán született. A korabeli divatos filozófiai gondolatokkal - első sorban az epiküreus és a sztoikus gondolatokkal - száll szembe, igazolván,
hogy lehet, sőt kell legyen Istenben negatív érzelem, harag a rosszal szemben. A Biblia tanítását (mely szerint beszélhetünk haragvó Istenről) és a görög filozófia elvont istenfogalmát (mely kizárja Isten haragvásának lehetőségét), Alexandriai Filón kísérelte meg először összeegyeztetni. Az ő megoldása szerint azonban a haragvó Istenről szóló bibliai leírások nem értendők szó szerint, ezen képek oka a korai istenfogalom antropomorf volta. Mint látni fogjuk, Lactantius ezzel a gondolattal is szembeszáll, és maximálisan kiáll Isten jogos és létező haragja mellett, melyet gyakran hasonlít az uralkodó, vagy a családfő jogos és létező haragjához. Művét feltehetően pogány olvasóknak szánja, hisz nem az Ó- és Újszövetségi iratokra hivatkozik, (csupán egyetlen egyszer hivatkozik futólag a prófétákra) annál inkább a józan észre. A filozófusok eszközét, a logikus gondolkodást használja tanítása alátámasztására, valamint a korabeli pogány világ nagy tekintélyű Sibylla-könyvekből idéz.
A mű címzettje Donatus (csakúgy, mint A keresztényüldözők halála c. mű esetében).
ez felkelti a gyanút, hogy eredetileg levélről van szó.
A mű alapkérdése: vannak-e Istenben érzelmek, haragszik-e, büntet-e, ill. örül-e, jutalmaz-e, ill. tesz-e jót, avagy rosszat? A görög logika szabályait felhasználva Lactantius felsorolja a lehetséges eseteket:
a) Istenben megvan a harag, de
nincs meg az öröm (van büntetés, nincs jutalmazás).
b) Istenben nincs meg sem a
Harag, sem az öröm (sem a büntetés, sem a jutalmazás).
c) Istenben nincs harag, de van öröm (nincs büntetés, de van jutalmazás).
d) Istenben megvan mindkét érzelem ill. magatartás.
Az a), b), c) állítások cáfolata, majd az igazság kifejtése pontról pontra történik:
a) Istenben megvan a harag, de nincs meg az öröm (van büntetés, nincs jutalmazás).
Lactantius azt állítja, hogy ez annyira lehetetlen, hogy ezt nem is tanítja senki. Ugyanis nyilvánvaló, hogy vannak jó dolgok, amik nem eredhetnek egy olyan istentől, aki csak rosszat
képes tenni, a jó dolgok valaki mástól kell eredjenek. Akkor viszont inkább ez a valaki más az isten, nem pedig a kiindulás szerinti csak rosszat tevő, csak haraggal bíró.
b) Istenben nincs meg sem a harag, sem az öröm (sem a büntetés, sem a jutalmazás).
Ez Epikürosz tanítása. Epikürosz kiindulása az volt, hogy Isten fogalmával összeegyeztethetetlen a harag, az ártás, a rossz tett, hiszen tökéletes. Másik kiindulási gondolata az volt, hogy ha Isten képes a haragra, akkor képes az örömre (kedvezésre) is. Ebből számára az következik, hogy mivel nem képes a haragra (mivel ez összeegyeztethetetlen isteni mivoltával), nem képes az örömre (kedvezésre) sem. Véleményem szerint itt egy logikai bukfenc figyelhető meg. Abból a következtetésből ugyanis, hogy ha Isten képes a haragra, képes az örömre is, nem következik, hogy ha nem képes a haragra, nem képes az örömre sem. Az, hogy képes a haragra, ill. képes az örömre, logikai ítéletek. Jelöljük az Isten képes a haragra logikai ítéletet A-val, és az Isten képes az örömre logikai ítéletet B-vel. Az a következtetés (implikáció), hogy ha Isten képes a haragra, képes az örömre is, így írható fel: Aà B. Az implikáció azonosságait figyelembe véve Aà B esetén nemA-ból nem következik a nemB (Csupán a nemB-ből a nemA: NemB à nemA), azaz Epikurosz kiindulásaiból nem következik, hogy ha Isten nem képes a haragra, akkor az örömre sem.
Lactantius pedig arra mutat rá, hogy az epikureus tanítás avval, hogy Istent megfosztja mind a pozitív, mind a negatív érzelmektől és cselekedetektől,voltaképpen nem-létezőnek állítja Istent. Ugyanis önmagában ellentmondásos az az istenfogalom, mely istennek nem tulajdonít akaratot, erőt, gondolkodást, érzékelést, mozgást, cselekedetet - azaz létezést. Lactantius úgy véli, ez a tanítás egyedül azoknak a bűnösöknek lehet vonzó, akik ennek fényében a számonkérést ill. büntetést remélik elkerülni.
Epikürosz azt mondja: "Isten semmivel sem törődik." Lactantius szerint ez esetben Istennek vagy nincs hatalma (és ez esetben nem isten), vagy nem él vele, ez azonban súlyos hanyagság, ami szintén összeegyeztethetetlen Isten fogalmával.
Továbbá Epikürosz szerint Isten tökéletessége nyugalomban levéséből (azaz hogy nincsenek érzelmei, cselekedetei) következik. Lactantius szerint azonban ez azért nem lehetséges, mert a nyugalom nem sajátja az élőnek. Eszerint ha Isten él, sőt örök élete van, akkor soha nincs nyugalomban.
c) Istenben nincs harag, de van öröm (nincs büntetés, de van jutalmazás).
A sztoikusok álláspontja. Indoklásuk a következő: még egy bölcs, megfontolt emberhez sem méltó a harag, hogyan lenne az méltó Istenhez? Továbbá nem gondolható el, hogy mi bármivel is meg tudnánk sérteni őt, aki sérthetetlen.
Lactantius azonban azt mondja, hogy a sztoikusok nem veszik eléggé figyelembe a dolgok természetét, miszerint ha Isten szereti a jókat, akkor szükségképpen gyűlöli a rosszakat, vagy ha nem gyűlöli a rosszakat, akkor szükségképpen nem szereti a jókat, mivel a jók szeretete és a rosszak gyűlölete egymásból következő, ekvivalens fogalmak (logikai ítéletek). Ez logikailag korrekt, pont azért, mert azt, hogy Isten képes a kedvezésre (örömre), azaz szereti a jókat, ill. hogy képes a haragra, azaz gyűlöli a rosszakat, ekvivalens logikai ítéleteknek tételezi. Ha Epikürosz is így tett volna, nem lenne probléma a gondolatmenetével, de ő nem tételezte ezeket az ítéleteket ekvivalensnek, vagy ha igen, ez nem derül ki Lactantius hivatkozásából. Itt, a sztoikusokkal szembeni érvelésnél fogalmazza meg a jogos harag mibenlétét. Jogos harag gerjed az igazban, így Istenben a bűnnel, ill. bűnössel szemben. Ezzel szemben a jogtalan harag a személyes sérelem megbosszulása. A korábbi filozófusoknál ez a megkülönböztetés nem létezett, és ahogyan ők meghatározták a haragot, az Lactantiusnál a jogtalan harag fogalmába tartozna. Seneca idéz néhány korábbi meghatározást: a harag annak a megbüntetésére irányuló vágy, akiről úgy véled, hogy méltánytalanul bántott (Posidonius); a harag a fájdalom viszonzására irányuló vágy (Aristoteles). Ez tehát a jogtalan harag, mely Istenből szükségképpen hiányzik, mivel sérthetetlen. A jogos harag célja, Istennél, embernél egyaránt, a bűnök visszaszorítása.
d) Istenben megvan mindkét érzelem ill. magatartás.
Ez az igazság Lactantius szerint. Az epiküreus állásponttal szemben azt mondja, hogy az ő nézetük tulajdonképpen istentagadás, a sztoikusokkal szemben pedig azt, hogy szükségképpen megvan Istenben a pozitív érzelem és cselekedet mellett a negatív is, hiszen Isten iránti tiszteletünk, tőle való félelmünk (mely Lactantius szerint a vallás alapja), egész erkölcsi életünk válna kétségessé, alaptalanná, ha nem volna meg benne mindkét irányú érzelem, így a harag is. Az epiküreusok viszont azt mondják erre, ha van harag Istenben, akkor szintén kell legyen benne félelem, kívánság, vágy - holott ezek mind az esendő emberi természet jellemzői. Lactantius viszont azt állítja, hogy míg Isten haragjának megvan az oka, nincs meg félelmének, hisz ő a leghatalmasabb, nincs meg kívánságának, hiszen nincs híján semminek, és nincs meg vágyának, hiszen nincs párja, ellenpólusa, aki után vágyhatna: önmagában tökéletes. Így nem lehet benne se félelem, se kívánság se vágy. Haragjának és kedvezésének (büntetésének és jutalmazásának) viszont megvan az alapja ill. oka. Jóságával ugyanis összeférhetetlen a hálátlanság, így tehát a hozzá hűségeseket szükségképpen megjutalmazza, a bűnösöket pedig megbünteti, hisz ezzel párhuzamosan az igazakat védi. Igen ám, de a tapasztalat sokszor a
További összefoglalók a következőről Isten haragja