Az i.e. első évezredben India vallásában, melyben addig az áldozatbemutatás volt a középpontban, változás állt be, melynek
lényege a külső cselekedetektől (áldozat, rítus) az embernek befelé, önmaga felé; az emberen kívül levő, lekenyerezhető istenektől az emberben bentlakozó Létalap felé fordulása. Ezt a szemléletváltást tükrözik az Upanisadok szövegei, melyek lényege az említett befelé fordulásban (meditáció) megélt átman és
brahman, azaz az önvaló és az abszolútum egysége. Ezek a gondolatok ill. felismerések azonban nem teljesen újak, csírájuk megtalálható a Védák szövegeiben is.
Igy, érdekes módon a Rigvédában, az áldozatközpontú vallásgyakorlat korában már
megjelenik az áldozat kritikája, mely szerint épp az áldozat az, ami gátolja az embert a Teremtő megismerésében: “Nem találjátok meg a Teremtőt, / Mindig más-más emelkedik közétek. / Verset kántálva, életet rabolva / Zagyván susognak, füstbe burkolóznak.” .
Nem egyszer megjelenik a mindenek eredete, alapja Egy gondolata: “A Meg-nem-született kerékagyában / nyugvó Egy tartja az összes teremtményt.” (Rigvéda X. 82.), És ennek az Egynek egyszerre transzcendens (brahman) és immanens (átman) volta, azaz brahman és átman azonossága: “...teljesen eltakarja a földet, sőt még tízujjnyira fölé emelkedett. A Purusa egyedül az egész világ, ami volt és ami lesz.” (Rigvéda X. 90.). A Bhagavad Gítá - mely a Mahábhárata része - a vallási fejlődésnek az Upanisadokat követő lépcsőfoka, mely a Védák és az Upanisadok, továbbá az időszámításunk kezdete körüli különböző iskolák tanításainak szintézisére törekszik. Keletkezési ideje a korábban említett szövegekhez hasonlóan évszázadokat ölel fel, végleges formája kb. az i.sz. IV. századra alakult ki. A benne foglalt tanításokat Krisna szájába adja, aki Visnu-avatár: jelen esetben Ardzsuna kocsihajtója. Gondolatokat, kifejezéseket, sőt egyes szakaszokat is átvesz az Upanisadokból, főleg a Katha és a Svétasvatara Upanisadból. Az Upanisadok eszméiből átmenti a befelé fordulást, azaz a meditációt: “És túllépve a Védákon, / megszilárdul gondolatod: / ha elmélyül nyugalmában, / a jógát akkor éred el.” (Bg. II.). Ugyanakkor a befelé forduló jógameditáció mellett a Gítá a cselekvésnek (kifelé fordulásnak), mint kötelességnek is fontos szerepet tulajdonít: “S hivatásodra is gondolj: / kötelességet teljesítesz. / A harcos fő dicsősége / harcolni becsületesen.” (Bg. II). Befelé és kifelé fordulás, meditáció és cselekvés ellentétét pedig így oldja fel: “Ki lemond tette hasznáról, / az örökké elégedett, / s nem cselekvés cselekvése / akkor se, ha munkálkodik.” (Bg. IV.). Ez a
niskáma karma, azaz a vágy nélküli cselekvés tanítása, mely specifikusan a Bhagavad Gítá tanítása.
A Bhagavad Gítá - az Upanisadokhoz hasonlóan - kemény kritikával illeti a Védákat: “A megvilágosult bölcsnek / a Védák haszna nem nagyobb, / mint ha kerülne árvízbe - / s kapna még egy pohár vizet.” (Bg. II.). Ugyanakkor van ahol nem ilyen szigorú, és csupán arról szól, hogy a Védák követése ill. külső cselekedetek, azaz a vallásgyakorlat nem elegendő: “Szent Véda-ének, adomány, vezeklés, / tűzáldozat, mind jutalomra méltó - / ezt jógi értse, de haladja is túl”.
Az Upanisadok veleje azonban az átman és brahman egysége, melyből következik többek közt a halál semmissége, pehelykönnyű volta. Hisz ha az önvaló azonos létének abszolút és örök alapjával, akkor a halál nem érintheti. Ez a gondolat pedig megjelenik a Bhagavad Gítában is: “Mert nem volt oly Idő, melyben / én, te vagy bármelyik vezér / ne lettünk volna, és nem lesz, / mely létünk megszűntetheti. (...) Ami nincs, nem születhet meg, / ami van, lesz örökre már” (II.). Ennek fényében értelmét veszti az ölés fogalma is, mely szinte szó szerint egyezően olvasható a Katha Upanisadban és a Bhagavad Gítában. Az átman és brahman egységéből következik még minden átman azonossága is, ami szintén megjelenik a Bhagavad Gítában: “...ha uralkodol önmagadon, és önmagadat minden más lénnyel azonosnak tekinted.” (V.), ill. mindennek azonossága, mely nyugaton a monizmus nevet viseli. Ez radikálisan fogalmazódik meg a Bg. VI. énekében: “Minden lényben magát látja, / magában lát mindent, mi él; / a jóga bölcse jól tudja, / mindenben ugyanaz lobog.”. E tudás maga a Cél, melyet elérve már nincs mit elérni, nincs miért újjászületni, azaz maga a szabadulás (
móksa) az örök körforgásból. Ez szintén megjelenik a Gítában: “...a tudás vétkük eltörli / s nem kell új életet élniök.” (V.).
A mindennek eredete Egy gondolata, mely mint láttuk, már a Védákban is előfordul, ugyancsak megjelenik a Gítában: “Nincs fényes isten és nagy szent, / ki ismerné eredetem, / hiszen tőlem erednek mind” (10.).
Az abszolút Létalap mindenben benne rejlő immanens volta a III. énekben: “Brahman, a mindent átható.”, és gyönyörű költői képekben pedig a VII. énekben: “mert én vagyok a víz íze, / Nap s Hold fénye, (...) az Óm ige a Védákban, (...) Vagyok tűzben a forróság, / mezõk mélyén az illat-ár, / vezeklés a vezeklőkben, / s az elevenben az, mi él.”, transzcendens volta pedig a 10. énekben: “Lényem egy porszemén ott forr, / ott lángol az egész világ!”. Valamint megjelenik egyszerre immanens és transzcendens volta is: “...nincs nála kisebb, de hatalmasabb sem” (VIII.).
Az Upanisadok nagy mondásainak hátterében személytelen istenfelfogás húzódik, mely a Bhagavad Gíta istenképére nem jellemző, hisz ott Krisna maga a személyes Isten. Ennek ellenére megjelenik az Upanisadokban megfogalmazott, elvontabb, már csak paradoxonokkal közelíthető személytelen Brahmanként is: “Most halld, amit kutatnod kell, / amit megértve üdvözülsz: / ez a nem-született Brahman, / mely - mondják - se nemlét, se lét.” (XIII.).
Végül az Upanisadok felismerései nem intellektuális erőfeszítés eredményei, hanem a befelé fordulásé, a meditációé. A Bahagavad Gítában szintén az a tanítás olvasható, hogy e legmagasabb tudás nem érhető el ésszel: “Nincs mégse köztük, ki föléri ésszel.” (II.).