FaustGoethe leghatalmasabb műve a Faust című két részes
drámai költemény.Ez a műfaj a romantika terméke, s benne el mosódnak
a líra és a dráma műnemének határai. A
drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külső burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi előadás nézőjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végső kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó levelének következő részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétől fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála előtt írta Humboldtnak.)Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a monda első, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta ki fürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen meg bűnhődött, kárhozatra ítéltetett.Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a vonást erősíti fel. Az ő Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfőbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az
ördög áldozata.A mű első része a meghasonlott és kiábrándult főhős panaszos monológjával indul. Végig tanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sőt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdető húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják a végzetes lépéstől.Faust tanítványával, Wagnerrel együtt el vegyül ugyan a városkapu előtt nyüzsgő ünneplő sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrő gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegődik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust bele megy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerződést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban; meggyőződése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerződést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a meg fiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá.Az első rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végső boldogságot. Margit szégyene ki tudódott, anyja a tőle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét el emészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstől, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhődni akar, inkább a vérpadot választja. Faust kétségbeesve hagyja el őt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.Az első rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg előtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ősi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion , az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerő szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szerte cikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegőbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba.Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe. Meg menti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertől elhódított területeket, s szorgos, teremtő munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is el bűvöli a jövő látomása:A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerződést, "rászedi" az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.)A Faust tehát nem végződik tragikusan: a főhős nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövő polgári fejlődésében bízva hirdette:"Millióknak nyitok tért, hol nem éppenbiztos a lét, de szabad és tevékeny."Faust az "örök ember" megszemélyesítője, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. - Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segítője Faustnak, s a világrend elôrelendítő erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen választ ad: "Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.