Kertész Imre könyvét elolvasni
egy igazi drámai élményt jelent, egyszerre meglepő és lebilincselő
az a szinte tárgyilagos, csaknem érzelemmentes látásmód, ahogyan a regény 14 éves főhőse, Köves Gyuri látja és láttatja a holokausztot, és a saját élethalál harcát. Ezt a
nem mindennapi stílusú könyvet Koltai Lajos szerencsére a lehető legegyszerűbben vitte filmre, visszafogott dramaturgiával, illetve kifejező, emlékezetes, és egyben nagyon szép képekkel.A regényben többek közt az volt különleges, ahogyan Köves Gyuri szinte két személyként mondja
el a saját és mások tragédiáját, úgy, hogy miközben átéli, közben mintha kicsit el is távolodna a látottaktól, és egy kívülálló hűvös értelmezésében mesélné el az eseményeket. Nehéz megfogni, mi ez a sajátos stílus,
amit Kertész Imre használ, de semmihez sem hasonlítható, teljesen egyedi, és nagyon hatásos, az biztos. Koltai ezt filmre valahogy úgy "fordította le", hogy nem használt sok narrációt, sem párbeszédet, hanem legtöbbször egészen egyszerűen Nagy Marcell (Köves Gyuri) szemein keresztül követtük az eseményeket. Nagyon érzékeny módon alkalmazták a kamerát, úgy, hogy amikor a kamera Nagy Marcell arcát pásztázta éppen, hosszú másodpercekig, akkor észrevétlenül mindig "bekerültünk" (mi és a kamera) Köves Gyuri fejébe, egy olyan finom átmenettel, hogy észre sem vettük, és onnantól
már szó szerint az ő szemeivel láttunk mindent. Ez a tökéletesen működő "technika" lehetővé tette, hogy kevés szöveggel, de közben borzasztóan kifejező képekkel átélhessük mi is azt, amit egy 14 éves kissrác látott a Holokausztból.Az, hogy egy még éppen, hogy tinédzserkorú főszereplő éli át (meséli el) a zsidók deportálását, és
koncentrációs táborokba való zárását, Auschwitz és Buchenwald lágerét, az már azért is megrázóbb, mintha ugyanezt egy felnőtt mondaná el, mert az ő látásmódja még egy gyereké, egy olyan látásmód, ami nincs felkészülve semmi ellene irányuló gonoszságra, és ő egy gyerek eszével értelmezi azt, amit átélt. Az egyébként még egy plusz drámaiságot hordozó elem, ahogyan Köves Gyuri látja a feléje is irányuló antiszemitizmust, és ahogyan ezt nem "veszi személyesnek", éppen őrá irányuló gyűlöletnek, hanem inkább egy olyan dolognak, amiről ő ugyan nem tehet, de már nem igazán lepődik meg rajta. A filmben kevésszer szólal meg Köves Gyuri, de akkor sűrítve mondja el azokat a gondolatokat, amik egyébként a film "kulcsgondolatai" is, és amik közül bizonyára nem lehetett könnyű kiválogatni a filmben felhangzó néhány mondatot.Köves Gyuri a filmben (sem) értelmezi azonnal az átélt eseményeket, inkább csak halad előre azon az úton, amit mások kijelöltek neki, nem kérdez, és nem is ellenkezik, inkább csak "teszi a dolgát", ha szabad ilyet mondani. Ez a fajta "hűvösség" keveredik azzal a totális szubjektivitással, amit az eredményez, hogy ő meséli el, miket él át, és ennek a kétféle érzésnek a feszültsége még jobban drámaivá teszi a hatást. Érzelmi csúcspontok egymást érik a filmben, az egyik ilyen például, amikor Köves cementes zsákot cipel a hátán, és miután egyszer elesik, a náci tiszt onnantól kifejezetten csak rá figyel, személyesen adja rá a zsákokat a hátára, és kíséri a kimerültségtől majdnem összecsukló fiút az útján, készen arra, hogy bármikor főbe lője, ha még egyszer elesne. Ekkor a következő kép az, amit látunk, hogy a kamera fentről veszi Nagy Marcellt, aki a hátával és a vékony ujjaival várja a következő zsák terhét, és közben oldalról felnéz a náci tisztre, illetve bele a kamerába. Ez egy olyan jelenet, ami miatt már megérte megfilmesíteni a Sorstalanságot. Ilyen még a remek Dimény Áronnal (Citrom Bandi) való közös jelenete Nagy Marcellnek, amikor Köves a táborban már kezdi feladni az élni-akarást, és csak azt tudja hajtogatni, hogy fázik. Ekkor Citrom Bandi nem szól egy szót sem, ránéz a pártfogoltjára, és meglátja a szemében a kétségbeesést, amivel már nem tud vitatkozni, és ami valószínűleg a fiú végét fogja jelenteni.
További összefoglalók a következőről Irodalom filmen, színházban I.rész