Koltai egyébként a legjobb és a legérzékenyebb módját választotta
az idő múlásának érzékeltetésére, illetve az egymástól távolibb jelenetek elválasztására. Ez a technika az "ablendének" (fade out) nevezett elsötétítése a képnek, ami itt úgy zárja le a jeleneteket, hogy
nem törik meg a hangulatuk,
de mégis valamiféle (érzelmi) nyugvópontra kerülnek a látottak. Illetve az
is sokatmondó, ha két, ablendével elválasztott jelenet helyszíne közt szinte nincs semmi különbség, vagyis hiába telik az idő, Köves Gyuri még mindig ugyanabban a környezetben, ugyanúgy él,
csak már
egy rosszabb formájában.Ezt a képi tagolást nagyon jól egészíti ki Ennio Morricone zenéje, amitől eredetileg tartottunk kicsit, hogy talán túl érzelmes, túl patetikus lesz, de nem, sikerült Morricone-nek egy nagyon jó főtémát kitalálnia a filmhez, és az egész filmzene végül is remekül működött.Ami miatt egy hiteles és jó szellemű adaptációnak tartjuk a filmet, az többek között az, ahogyan a sorstalanság érzését kezeli. Kertész Imre könyve biztosan nem véletlenül kapta épp
Ezt a címet, és miközben az egész könyv ezt az érzést, a Holokausztot átélt fiú sorstalanságának az érzését írja le, az az érdekes, hogy a könyvet letéve nem tudnánk néhány mondatban megfogni, mit is jelent ez a sorstalanság. Vannak kisebb "kapaszkodók", amiket Köves Gyuri gondol, és mond erről, de ezekből nem mernénk könnyedén összeállítani egy leírást arról, mit jelent Kertész Imrének a saját sorstalansága. És ez a szép Koltai filmjében is, hogy nem igyekszik mindenképp definiálni ezt az alapérzést, körüljárja, és ő is "használja" a könyv kulcsmondatait, de végeredményképp nem mondja meg, ő szerinte mi ez a sorstalanság.Köves Gyuri - a mi értelmezésünkben - azon a bizonyos vámházbeli délelőttön rálépett egy olyan útra, ami már csak azért sem lehet az ő végzete, sorsa, mert neki nem volt ebben választása. De megélte ezt a "kapott" sorsot, viszont miután megélte, ahogy ő mondja, "valamihez hozzá kellett illesztenie", nem mondhatta, érezhette azt, hogy az az 1 év a koncentrációs táborban "csak úgy" történt meg vele, és hogy ezen mihamarabb túl kell lennie. Elfogadta ezt a sorsot, miközben tudja azt is előre, hogy utána úgy kell majd élnie, mintha (képletesen) nem halt volna már egyszer. Ezt a könyvbeli nagyon sokrétű érzést a film sem akarja leegyszerűsíteni, és ez Koltai filmjének igazán becsületére válik.Egy ilyen nagy produkciónál, és egy ilyen "témájú" filmnél nagy a veszélye annak, hogy a rosszul instruált, vagy "elhanyagolt" statiszták lerontják a filmet, szinte észrevétlenül. Elég egy-egy rossz mozdulat, vagy olyan futó pillantás valamelyik statiszta részéről, aki láthatóan csak a pénzért töltötte a forgatáson az idejét, és közben már csak a végét várta, és előfordulhat, hogy már a vágás sem tud segíteni azon, hogy a nézőben ösztönösen valami rossz érzés alakuljon ki, egy-egy ilyen jelenetet látva. Itt, a Sorstalanság produkcióban érezhetően elegendően sokat foglalkoztak a statisztákkal, mert egyik jelenetben sem tört meg a hangulat miattuk, ami szintén a profizmus jele. Van egy jelenet, amelyben egy halottat alakító statiszta-szereplőn látszik, hogy lélegzik, de itt éppen ez volt a lényeg, ez a lélegző halott vezette be azt a súlyos és komoly gondolatot (amit megint csak tisztán Köves Gyuri arcával meséltek el), hogy ezen a helyen, ahova került, vajon mi a különbség egy élő és egy halott ember között, ha van egyáltalán.Mindent egybevéve egy igazi élményt jelentett megnézni Koltai Lajos Sorstalanságát, egy olyan drámai élményt, ami a könyv ismeretében is, és anélkül is megtalál minket. Jó a film gondolatisága, a stílusa tökéletesen illeszkedik a könyv látásmódjához, a képei pedig olyanok, hogy hajlamosak végleg beivódni az emlékezetünkbe. Ez egy a lehető legnagyobb egyszerűségre törekvő Holokauszt-film, amely az egyetemes kultúrában méltán foglalhatja el a helyét Schindler Listája mellett. Nagyon jó dolog, hogy Koltai Lajos révén megkaptuk "a" mozifilmet a Sorstalanságról, egy érzékenyés kifejező alkotást, amely méltó feldolgozását adja Kertész Imre remekművének. Ennyivel (sokkal) gazdagabbak lettünk.
További összefoglalók a következőről Irodalom filmen, színházban II.rész