Stendhal negyvenhét éves korában, 1830 novemberében jelent meg első igazi regénye, a
Vörös és fekete.
Bár Stendhal romantikusnak mondta magát, a Vörös és
fekete tanulmányozása során a realizmus kialakulásának lehetünk tanúi. A
realista ábrázolásmódhoz közelítette őt mindenekelőtt a képmutatást
megvető őszinteség,
az igazság kutatásának szenvedélye. Az igazsághoz
közelebb kívánt jutni azzal, hogy regényeinek cselekményét mindig
valamilyen megtörtént eseményből merítette, és kevesebbet bízott a
véletlenre, mint a romantikusok.
A stílusban
is fölfedezhetjük a különbséget, az elkanyarodást a
romantikától. A tárgyilagos megfigyelés és a tárgyilagos megfogalmazás
megszállottja volt. a valósághoz, az igazsághoz akart ragaszkodni
azáltal is, hogy pontosan ügyelt a részletekre. Stendhalt ugyanis
mindenekelőtt az ember, az emberi lélek érdekelte. Ő teremtette meg az
úgynevezett analitikus, a lélektani regényt. főhősei még romantikus
lelkek, lázadó romantikus szenvedéllyel,
de az író mindig valóságos
körülmények közé helyezi őket.
Stendhal furcsa címet adott alkotásának. Semmiféle konkrétumot nem
tartalmaz, éppen ezért rejtélyes, többjelentésű, de lényegében a regény
lényegére, kettősségére vonatkozik. Mai általános felfogás szerint a
vörös a katonaságra, a fekete a papságra utal. Jelentheti a cím a
rulettjáték
két színét is, a sors két lehetőségét: a nyerést és a
vesztést, azt a hazárdjátékot, amelyre a főhős feltette az életét. A
leghelyesebb talán, ha a címet sokkal általánosabb jelképként fogjuk
fel: a vörös a dicsőséget, a sikert, a szenvedélyek lobogását, magát az
életet; a fekete pedig a bukást, a sikertelenséget, az értékek
pusztulását, a halált jelenti. Bár az is lehetséges, hogy a cím színei
nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak: a tragikus végkifejletre
utalnak, a vért és a halált jelképezik.
Maga Julien Sorel is ilyen rejtélyes, sokarcú, sokrétű hős. Egyszerre
él szinte két időben: a közelmúltban és a jelenben. Legnagyobb kérdése,
dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni.
Végül ez utóbbit kénytelen választani: képmutatóvá lesz, álszent, hazug
szerepet kényszerít magára, hogy céljait elérhesse, de szerepével sem
tud tökéletesen azonosulni. A Vörös és fekete a karrier-regények közé
tartozik, azok jellegzetes vonásait viseli magán.
A regényidő egy-két év. A különböző regényterek és eseménybeli
fordulatok a főhős, Julien Sorel társadalmi emelkedését jelzik, s egy
másik világba való átlépését igazolják.
A mű első részének színhelye Verriẻres. A város megejtő bájával durván
szemben áll az anyagi érdekekkel fertőzött légkör. Verriẻres-ben
mindent alárendelnek a haszonnak. Egyetlen képbe sűrítve láthatjuk itt
a főhős sorsát: magasba törő becsvágyát, műveltségét és mélybe
zuhanását. A törékeny testű fiatal fiú fizikai valójában és szellemileg
is elütött környezetétől.
A de Rẻnal-házban nagy, szenvedélyes szerelem bontakozik ki Rẻnalné és
Julien között. Az asszonyt őszinte, mély szenvedélye határozottá,
bátorrá, leleményessé teszi. Bár Julient már a legelső pillanatban
elbűvölte Rẻnalné különös szépsége, mégsem tudja élvezni a szerelem
igazi örömét. Nnem a lobogó szenvedély élteti, csupán haditervet hajt
végre, kötelességet teljesít, a hódító férfi szerepét játssza. Katonai
feladatnak tartja az asszony megszerzését: így akar fölébe kerülni a
polgármesternek. Julien nem maradhatott Verriẻres-ben. A regény újabb
színtere Besançon. A papnevelde a képmutatás magasiskolája. A vidéki és
papi környezet után fővárosi és arisztokrata társaságba kerül Julien. A
helyszín egyre tágasabb, a tét nagyobb, a terep nehezebb. A főhős az
országos nagypolitika sodrásába jut, s most itt a csúcson kell
hasznosítania korábbi tapasztalatait. Ebben a világban egyedül Mathilde
kisasszony különbözik a többiektől: ő a kockázatvállalásért rajong,
szeret a veszéllyel játszani. Egyszerre él két időben ő is. A
szeszélyes márkilány felfedezi apja titkárát, és felajánlkozik neki.
Julien pedig úgy lesz a szeretője, hogy dobbanásnyi szerelmet sem érez
iránta. Végül sikerül megtörnie a lány gőgjét, kemény büszkeségét. A
művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyult.
Ekkor érkezik meg Rẻnalné leleplező levele. Julienről a börtönben
végképp lehull a tartuffe-i álarc, amelyet eddig is csak
kényszerűségből, undorodva hordott. Azonosulhat végre önmagával,
mostanáig rejtegetett. Leplezett tisztább énjével. Csak itt, a
börtönben ismeri meg az igazi, lángoló szerelmet: Rẻnalné naponta
kétszer látogatja. Ez a felszabadult, mértéktelen és őszinte szerelmi
szenvedély kárpótolja elveszett életéért. Julien úgy menti meg lelki
épségét, hogy kilép az életből. A regény a félelmetes, kiábrándító
világot mutatja be: az író a sötét kép ellenére sem pesszimista.
További összefoglalók a következőről A 19. századi francia realizmus (Vörös és fekete)