525 A vallás a puszta ész határain belül foglalkozik a
jó
és a
rossz princípiummal egyaránt, azok mibenlétével, eredetével,
egymáshoz való viszonyával, valamint a jó gyõzelmével, azaz Isten
országának evilági megvalósulásával, mely az isteni kegyelmen túl
emberi feladatként etikai közösségekre: egyházakra hárul. Az érintett
kérdések közül azért emelem ki a rossz princípiumát, mert számtalanszor
találkozhatunk a kérdéssel: ha Isten jó, miért van annyi rossz az
életünkben, hogyan engedheti meg,
hogy rosszat tegyünk, miért nem
teremtett bennünket is jónak...? stb. Bár ezekre a kérdésekre nagyon
nehéz válaszolni, a különbözõ vallások, filozófiák, filozófusok mégis
megkísérlik vagy összeegyeztetni Isten jóságát a teremtett világban
tapasztalható rosszal, vagy legalábbis magyarázatát adni a rossz
jelenlétének.
A
morális rossz fogalma
Kant szerint: "...a morális
törvények maximáitól <= szubjektív cselekvési elv> való eltérés
lehetõségeinek szubjektív alapja..."
ez alapján felmerül a
kérdés, hogy mikor mondhatjuk valakire, hogy morálisan rossz. A válasz
kézenfekvõnek tûnik: cselekedetei alapján. Kant szerint ez azonban
téves út, mert a számunkra megnyilvánuló cselekedetek, vagy annak
következményei nem adnak információt az ember belsõ viszonyáról a jóhoz
vagy a rosszhoz. (Hisz pl. ha félelembõl, kényszerbõl vagy számításból
tesszük a jót, az erkölcsileg nem jó, függetlenül az esetleges jó
következménytõl.) Olyannyira nem, hogy még saját magunk belsõ
hozzáállásáról sem lehet biztos, megnyugtató tudásunk. Épp ezért Kant
szerint egyáltalán nem alkothatunk a másik emberrõl erkölcsi
ítéletet. (Ennél a gondolatnál óhatatlanul eszünkbe ötlik az
evangéliumi parancs: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" (Mt. 7.1)).
Ez a számunkra rejtve maradó belsõ viszony, hozzáállás a jóhoz és a
rosszhoz, Kant megfogalmazásában a különbözõ, cselekedeteinket irányító
ösztönzõk felvétele a morális rossz definíciójában említett
maximáinkba. És ez az, ami alapján ítéletet alkothatnánk, ez azonban
rejtve van - így az ítéletalkotás csak elvi lehetõség marad. Annak az
alapja, hogy mely maximát fogadjuk el, az érzület, de magának az
érzületnek a felvétele is szabad döntés eredménye, aminek viszont oka
és alapja Kant szerint nem megismerhetõ. Így ezt Kant a döntés
"természetadta minõségének" nevezi. Ez a "természetadta minõség"
nem jelent determinációt, hiszen mi magunk választunk maximát is és azt
megelõzõen érzületet is, még ha annak oka számunkra nem is követhetõ.
Ha nem fogadnánk el ezt a szabadságot, hanem determinációt tételeznénk
fel cselekedeteink végsõ alapjában, akkor cselekedeteink nem volnának
morális cselekedetek, hiszen morálról csak szabad döntéskor
beszélhetünk. Mindazonáltal a rosszra való hajlandóság alapja
csak rossz lehet, az viszont kifürkészhetetlen, honnan került belénk
elõször a morális rossz.
Kant szerint a rosszra való hajlandóság az emberi nem
sajátja, de megvalósult mértéke az egyénben változó, és különbözõ
fokozatai vannak: 1. Az abszolút morális rossztól, a gonoszságtól
legtávolabb áll az az eset, amikor az egyén maximái szerint elveti a
rosszat, de maximái követésében gyengének bizonyul. Kant megfogalmazása
szerint ez az emberi természet fogyatékossága (fragilitas). Erre utal
Pál apostol felismerése is: "Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok;
hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok." (Róm. 7.19). 2. A
következõ fokozatot Kant tisztátalanságnak (impuritas) nevezi, melynek
lényege, hogy a morális és immorális ösztönzõk egyaránt jelen vannak és
hatnak az egyén maximáiban. 3. Végül a morális törvény elfogadásától
eltérõ maximák elfogadása, azok dominanciája kanti megfogalmazásban a
romlottság (corruptio). Nem elfelejtendõ, hogy még ezen a fokozaton is
lehetségesek jó cselekedetek, noha a gondolkodásmód gyökeresen
romlott, és ezen a szinten se mond le az egyén a morális
törvényrõl - ugyanis a morális törvényaz "emberre kényszeríti magát"
-, az csupán cselekedetei ösztönzõjeként háttérbe szorul a rossz
maximákkal szemben.
Az, hogy a rosszra való hajlandóság az emberi nem sajátja,
Kant szerint nem jelenti azt, hogy nem lennénk felelõsek érte. Szerinte
ez a hajlandóság morálisan rossz, ugyanis az általunk szabadon
elfogadott, a morális törvénnyel ellentétes maximák adják lényegét. És
mivel a morális törvényeket ismerjük, és mégsem hagyjuk meg
kizárólagosságát maximáinkban, általánosan állítható, hogy az ember
rossz. Ez a bennünk lévõ rossz gyökeres, mert megrontja minden
maximánk alapját. És bár szabad akaratunk van, ezt emberi erõvel mégsem
változtathatjuk meg, mert a változáshoz jó maximák volnának
szükségesek, amiket viszont alapjaiban megrontottnak tételeztünk fel a
bennünk lévõ gyökeres rossz által.
Van-e kiút, lehetõség a változásra? A Biblia a jó és rossz
princípiumot az emberen kívül, megszemélyesítve ábrázolja. Világképe
szerint az ember alapjában véve nem romlott, csupán külsõ csábításnak
engedett, ebbõl következõen képes a javulásra. De Kant
gondolatához hasonlóan nem kizárólag önerõbõl. Az emberen kívüli jó és
rossz harca állandó, melyben fordulópontot (de nem a harc végét!)
jelent Jézus Krisztus halála, ami nem jelenti a rossz vereségét, csak
hatalmának gyöngülését, viszont számunkra új lehetõség nyílik a
krisztusi, morális uralom létrejöttével. Ennek a lehetõségnek a
kihasználása viszont már a mi feladatunk.
Kant gondolatai a rossz princípiumról több szempontból is
közel állnak hozzám. Részben azért, mert sokszor biblikusak, így pl.
azt, hogy az ember rossz, a Biblia is több helyen megfogalmazza,
melynek az isteni sugallaton kívül nyilvánvaló tapasztalati alapja van.
Pál apostol tépelõdõ gondolataihoz hasonlók az Ószövetség lapjain is
olvashatók, pl.: "Megváltoztathatja-e bõrét a szerecsen, vagy a párduc
a tarka szõrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy
hozzászoktatok a rosszhoz?" (Jer 13.23) Azt, hogy az ember egyedül nem
tud kilépni a rossz hatalmából, viszont ehhez kap külsõ (felsõ?)
segítséget, már a bûnbeesés után, a kígyó, azaz a külsõ,
megszemélyesített rossz megátkozásakor, az úgynevezett protoevangélium
ígéri az embernek (szószerinti fordítás): " És ellenségeskedést vetek
közéd és az asszony közé, ivadékod és az õ
ivadéka közé, õ
széttapossa fejedet és te széttaposod sarkát." (Ter. 3.15). Ebben a
mondatban az állandósult harc gondolata is tükrözõdik. Végül ami
számomra a legfontosabb, hogy a szabad akaratot hangsúlyozza, ahogyan a
Biblia is, hiszen az ember választhat jó és rossz között, amint azt a
bûnbeesés-történet szemléletesen elbeszéli. Ez azért is fontos, mert
csak a szabadságunk és az ezzel együttjáró felelõsségünk viheti elõrébb
a világot (már amennyi rajtunk múlik). Hiszen abban a pillanatban, hogy
elhinnénk determináltságunkat, egyrészt létünk értelmét vesztené,
másrészt megszûnne a morálnak nem csak a követése, hanem a fogalma is.
Ez a rossz végsõ gyõzelmét jelentené, mely az egyén és a társadalom
számára is végzetes volna. Csak az olyan eszmerendszereknek van pozitív
hatásuk a világra (és az egyénre), melyek az embert felemelik, és
képesnek tartják a fejlõdésre. Ilyen a kanti etika.
További összefoglalók a következőről A vallás a puszta ész határain belül