Paul Virilio (1932)
Virilio médiafilozófus; a háború, a város (urbanizáció), a sebesség és a médiumok filozófiai problémáiról szóló könyveiről, esszéiről híres. A város, az emberi érzékek, és a technológia kapcsolatával foglalkozik, illetve az észlelés különböző formáinak hatásával a politikai formációkra.
A telekommunikációval kapcsolatban említi meg elengedhetetlenül a sebesség jelenlétét. A mai felgyorsult világunkban született meg „az idő pénz” kijelentés. Amennyire nem tudjuk követni a pénz gyors ide-oda mozgását,
úgy nem tudunk lépést tartani az idővel. Az idő is olyan értékké vált, ami egyre jobban fogy; megfoghatatlan lett és anyagtalan.
1954-ben Einstein mondta, hogy „
három bomba létezik: az első most robbant fel, ez az atombomba, a második az információs bomba lesz, a harmadik pedig a demográfiai bomba.” Virilio szerint, mi tehát az információs bomba robbanásának nemzedéke vagyunk. Ezt úgy értelmezi, hogy bármit, amit feltalálunk, feltaláljuk egyben a pusztulásának lehetőségét is. Tehát, ha feltaláljuk –és maradjuk a sebességnél- a vonatot, feltaláljuk a vonatbalesetet. Ha feltaláljuk az autót, feltaláljuk az autóbalesetet. („
ami elromolhat, el is romlik” –mondja Murphy törvénye). Ezen technikai újítások következményeit nevezi Virilio „helyi baleseteknek” (akcidens). Tehát, mind köthető valamilyen helyszínhez, valamilyen anyaghoz. Azonban a telekommunikációval, és az ezt jellemző azonnalisággal és közvetlenséggel, a „totális baleset” lehetősége áll fenn. Mivel itt nincsen kapaszkodó úgy, mint ott, ahol valamilyen anyagi környezet található. Ezen hirtelen sebességgel beáramló információtömegek sokaságát az emberi agy csak úgy tudja befogadni, hogy folyamatában törli ki a már benne lévő ún. „emlékeket” vagy másként a már benne lévő tudást. Ezzel az emlékezőképességünk fáradékonyabbá válik, lustulni kezd. „
Az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye.” –mondja Virilio. Ez jelenti az előbb említett dolgot, hogy minél több információt fogadunk be, annál többet felejtünk, arról nem is beszélve, hogy mennyit nem tudunk mindebből feldolgozni. Ez a sebesség pedig, amellyel ezeket az információkat kapjuk, folyamatosan csökkentik az agyunk emlékezőképességét. Virilio úgy véli, hogy így lassan az emberek elveszítik a múltjukat és kizárólag csak a jelenben fogunk élni. „
Vagyis az ember elérte azt a sebességet, amelyik jóval meghaladja saját információfelfogó, tehát döntéshozó képességének sebességét.” Magyarul, nem tudunk lépést tartani a telekommunikációval.
Ha számításba vesszük, hogy a hadiiparnak mindig is szüksége volt a sebességre, akkor megérthetjük azt is, hogy tulajdonképpen minden a „háború” körül forog, ami az emberek manipulációjával szorosan összefügg. Tehát, ha lehet ilyen merészen fogalmazni, a kommunikáció az egyik legnagyobb hadi iparág. Virilio szerint az „Internet”, csak úgy, mint a műholdak, egyfajta kommunikációs fegyver, s így lehet az is, hogy ma a kommunikációs fegyverek korszakát éljük.
Az emberiség egy olyan világban él, amelyben távolságok, színek, mélységek, kiterjedések vannak, szóval, meg nem mindig tapintható, mégis létező, valóságos dolgok. A virtuális valósággal azonban egy párhuzamos valóság kezd létrejönni. Ez a virtuális tér ráépül a valóságos térre. Virilio szerint az Internet gyarmat, amelyet az amerikaiak hoztak létre. Az emberek ebben hamar kimerülhetnek. Virilio a
telekommunikáció kapcsán vezeti be a
Nagy Optika és
Kis Optika fogalmát, hogy érzékeltesse a köztük lévő különbségeket. A Kis Optika a geometrikus perspektíva alapján áll, erre épül a természetes látás, a festészet és a film. (igen, a filmet is a természet részeként kezeli, a látás meghosszabbításaként, az emlékek tárolására. Az megint egy másik dolog, hogy a filmmel, mint hatalommal is visszaélt a „technikai nagyhatalom”). Magában foglalja a közel és a távol közötti megkülönböztetést, és a szétválást tárgy és horizont között, ami előtt a tárgy megjelenik. A Nagy Optika pedig a valós idejű elektronikus információátvitel. Amint a Kis Optikát felcseréli a Nagy Optika, az előbbihez tartozó megkülönböztetések egyszerűen törlődnek. Ez a „
távjelenlét” azonban azt érezteti az emberekkel, hogy korlátlanul bármit elérhetnek. Azzal pedig, hogy minden bárhol, bármikor azonnal elérhetővé válik, az az emberek érzelmi kiüresedéséhez vezethet, hiszen megelégszenek azzal, hogy virtuális formában létesítenek –akár szexuális!- kapcsolatot a másikkal. Ez pedig egyáltalán nem pszichés, hanem sajnos nagyon is jelen van fizikailag is. Tehát, hiányzik az alany, az érzékelhető külvilág, és jóformán a tevékenység is csak virtuálissá válik. Ez az emberek egészségére is negatív hatással van, tehát, az ember kevésbé figyel oda a környezetre, s lassan lakhatatlanná válik a Földünk.
A telekommunikáció azt hiteti el az emberekkel, amit csak akar. Például, ha a tévében adnak egy közkedvelt műsort, az ember úgy érzi, hogy szüksége van rá és nézi. Pedig, ha nem ismernénk a műsort, hiányozna? Ha nem ismernénk a tévét, hiányozna? Erről szól a manipulálás. Az öbölháború idején, egy amerikai tévécsatorna élőben közvetítette az eseményeket, a képernyő alján pedig egy kis görgető sávban olyan kommenteket írtak ki, amelyek az amerikai nézőkkel elhitették, hogy mindenben Amerika cselekszik helytállóan. Továbbá, amiket mozgókép formájában, élő közvetítésekként láthattak az emberek, mind komoly cenzúrán esetek át. Erről szól Virilio
Háború és televízió c. könyve.
A digitalizált forma kedvezően hat a manipulációnak, hiszen a
digitális dolgokat tovább lehet formálni úgy, hogy senki ne vegye észre, hogy átalakítás történt. Az
analóg fénykép ezzel szemben rögzít egy pillanatot, s hiába sokszorosítható, a negatívon tárolt információ nem változtatható meg (bár erre is születtek technikák, ma már mindent be lehet szkennelni….). A fényképek digitalizálásával az is elérhető, hogy az egyén maga készítsen fotómanipulációkat különböző programokkal, s ezzel is egyfajta félrevezetés történik, miszerint elhiszi az egyén magáról, hogy művészi alkotást hozott létre. Mert nem azzal van a baj, hogy lehetőséget adnak az embernek arra, hogy trükköket vessen be, hanem az, hogy nem tanítják meg őket arra, hogyan alkalmazzák, s így az emberek tudatalatt segítő kezet nyújtanak afelé, hogy minél jobban pusztítsák az emberben a valósághoz történő ragaszkodást.
További összefoglalók a következőről Az eltűnés esztétikája (Fényképezésről, médiáról, telekommunikációról)