Ideiglenes etika híven tükrözi Descartes viszonyát általában az etikai kérdésekhez: életműve alapján sem dönthetjük
el ugyanis, hogy valaha is befejezhetőnek tartotta-e etikáját. (Külön etikai-filozófiai kérdés természetesen, hogy le kell-e zárnunk egyáltalán etikai eszmefuttatásainkat?) Az individuum elhatározásának döntő szerepét mutató elvek a kinyilvánított konkrét célt szolgáják: a filozófus addig se maradjon határozatlan cselekedeteiben, amíg - az ész kényszere folytán - ítéleteiben, az új metafizika megalkotásáig az. Gyakorlati életelvekről van tehát szó, nem egy metafizikailag megalapozott végleges etikai elméletről! „Járj az arany középúton!” - így fogalmazhatnánk meg az első elv lényegét, amely így tagadhatatlanul konformista jelleggel is bír. A második a következetesség és az álhatatosság elve, aminek azonban nem szabad fanatizmussá fajulnia, az első elvből következően se. Értékeink bizonyos stabilitása, meghatározott elvek alkalmazása nélkülözhetetlen az állatok fölé emelő erkölcsös magatartáshoz, ami azonban nem zárhatja ki új belátások megszületését. Belátásokét, és nem vélemények közvetlenül érdekfüggő „csapongását”! A harmadik elv lényegét már a sztoikus Epiktétosz kézikönyvében olvashatjuk: a világgal való összeütközés esetén inkább magunkat törekedjünk megváltoztatni, mint a világot, hiszen utóbbi nem áll hatalmunkban. Felelevenítésének oka egyértelmű: teljes összhangban áll Descartes kinyilvánított alkotói szándékával, választott életformájával. Ez utóbbit még egyszer megerősíti Descartes a negyedik elvben, melyben kimondja, hogy megmarad a filozófia mellett. Ez ugyancsak vallomás az individuális értelem meghatározó szerepe mellett. Descartes metafizikájának gondolatmenetet?Descartes a kérdésessé vált skolasztikus metafizika helyett akart új metafizikát alkotni. Gondolatmenete két részből áll: a „rombolásból” és az „építkezésből”, és mindezt a módszeres kétellyel viszi véghez. A tapasztalás és a gondolkodás, azaz ismereteink lehetséges forrásainak kétségessé tétele után, az ontológia terrénumába jutva megleli első filozófiai axiómáját, a „cogito ergo sum” tételét. Ezzel azonban még csak a gondolkodó lény szubsztancialitása bizonyosodott be, a világ léte és megismerhetősége nem. Utóbbiakat Isten létének bizonyítása révén véli Descartes elérhetőnek.Mit állít Locke a szubsztanciáról?Locke
szerint a tulajdonságok egyrészt nem lehetnek azonosak azzal, aminek a tulajdonságai, vagyis a szubsztanciával, másrészt a nyelvi-logikai megközelítésből, a kijelentések struktúrájából úgy tűnik, hogy önmagukban sem állhatnak fenn: kell hogy legyen a tulajdonságoknak valamilyen hordozója. Ez pedig Locke szerint a szubsztancia, ami az ő szemében a külvilág létének legfőbb biztosítéka: kezeskedik arról, hogy a tárgyak folyamatosan létezzenek, akkor is, amikor nem érzékeli őket senki. A szubsztanciának tehát léteznie kell, de megismerni nem tudjuk.Miként bírálja Berkeley Locke ismeretelméletét?Berkeley éles szemmel rögtön észreveszi Locke következetlenségeit, és párbeszédes filozófiai művében lépésről lépésre megcáfolja azokat, majd a Locke, illetve a szenzualisták nézeteit képviselő Hülaszt Philonusz, aki Berkeley álláspontját jeleníti meg, fokozatosan meggyőzi saját nézeteiről. Berkeley mindenekelőtt az elsődleges és másodlagos ideák megkülönböztetése ellen lép fel. Állítása szerint lehetetlen egy kiterjedt és mozgó test ideáját elképzelni anélkül, hogy ne volnánk kénytelenek valamilyen színnel vagy egyéb másodlagos ideával együtt tenni ezt. Azaz, bármilyen tárgyat csak konkrétan tudunk elképzelni. De az elsődleges ideák sem lehetnek a képmásai semmilyen tárgynak, illetve tulajdonságainak. Az elsődleges ideákból sem következtethetünk semmilyen tárgyi világra, tulajdonságokra, ha a másodlagos ideákból sem tehetjük meg ezt. A tapasztalat révén ugyanis az elsődleges ideáknak valamiféle tulajdonságokkal való összefüggését ugyanúgy nem tudjuk bizonyítani, ahogy a másodlagos ideák esetében. Berkeley következő ellenérve az elsődleges tulajdonságok és az ideák közötti hasonlósági viszony lehetetlenségére vonatkozik. Véleménye szerint, ha az elsődleges tulajdonságok - amelyek egyáltalán a tulajdonságok Locke-nál, hiszen másodlagos tulajdonságokat ő sem tételez - nem tapasztalhatók, akkor összehasonlítani sem lehet őket ideáinkkal! Ami - számunkra! - nem létezik, azt nem is hasonlíthatjuk össze semmivel.Az eddigi kritika eredménye tehát nem kevesebb, mint Locke gnoszeológiai álláspontjának teljes szétzúzása! De Berkeley ezzel még nem éri be, hanem kíméletlenül célba veszi Locke szubsztancia felfogását is, és közben kifejti saját álláspontját. Berkeley is a nyelvi-logikai elemzés eszközeit veszi igénybe, csak következetesebben mint Locke: kimutatja, hogy az „alátámasztja”, „hordozza” kifejezések szubsztanciával kapcsolatos jelentése tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. Ha ugyanis kitartunk a következetes empirizmus gnoszeológiai alapelve mellett („Nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzetekben!”), akkor - a kijelentések logikai szubjektumát nem szubsztanciának, hanem ideáink halmazának tekintve - a szubsztanciáról semmit nem tudhatunk meg. Ha pedig - tapasztalatilag - nem ismerhetjük meg, azaz semmit sem tudunk mondani róla, akkor - Berkeley szerint - maga az „anyagi szubsztancia”, amelyről csak azt tudnánk mondani, hogy mi nem, üres, jelentés nélküli, értelmetlen szóképződmény. Az anyagi szubsztancia tehát Berkeley szerint nem létezik.Mit jelent az „esse est
percipi” elve?Ha viszont nincs anyagi szubsztancia, akkor mit jelent „létezni”? Minthogy Berkeley éppen azt tagadja, amihez a mindennapi gondolkodás makacsul ragaszkodik, az anyagi külvilág létét, meg kell magyaráznia, mi mást jelenthet „létezni”! Berkeley abból indul ki, hogy az „x létezik” állításból azt semmiképpen sem tudjuk meg, „x” milyen, mert amiről a különböző tulajdonságokat állítjuk, az maga nem lehet tulajdonság. De anyagi szubsztancia sem lehet, mert azt nem tapasztalhatjuk, és így a következetes brit empirizmus alapelve értelmében („Minden ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat”) nem állítható a léte. Logikailag egyetlen megoldás marad, az „esse est percipi”, azaz „létezni annyi, mint érzékelve lenni”: a létezés ezen elv szerint azonos az érzékeltséggel (nem az érzékeléssel!). Az ideáknak a hozzánk való viszonya azonban két vonatkozásban is komoly ellenvetésekre ad okot! Egyrészt az észleltség kritériuma nem elégséges ahhoz, hogy megkülönböztessük a képzelet világát (pl. Machbet halucinációja!) és a valóságot, az ébrenlétet és az alvást. Másrészt, az az állítás, hogy észlelésünk tárgya csak az észlelés aktusában létezik, ellenkezik azzal a meggyőződésünkkel, hogy észlelésünk tárgyai akkor is léteznek, amikor nem érzékeljük őket. Vagyis létezés és észleltség azonosítása felveti az észleltség hiányában való létezésnek, a létezés folytonosságának kérdését! Miként léteznek, vagy léteznek-e egyáltalán a dolgok, ha senki emberfia nem érzékeli őket? Berkeley szerint igen, mert mindig érzékeli őket egy „Végtelen Elme”, azaz Isten.