Platón természetfilozófiájának kiindulópontja az, hogy létezik egy világteremtő és világépítő isten, a "
demiurgosz" (kézműves),
aki a Kozmosz létrejöttének az oka. Ennek a
demiurgosz-istennek a célképzetei alapján láttak napvilágot a természet dolgai. A demiurgosz-isten először a négy őselemet teremti meg. Belőlük hozza azután létre az összes természeti jelenséget. Nemcsak a demiurgosz az isten. Az égitestek átvették a világformáló istentől a lélek
halhatatlan magvát. Ezáltal ők is istenségekké váltak. Ők is hozzáadnak valamit a halhatatlan lélekhez: a halandó lélekrészt, az érzékelés színhelyét. Ez a halandó lélekrész voltaképpen két részből áll: a vágyakozó és az akaró lélekrészből. A halhatatlan lé1ekrész pedig a racionális, a gondolkodó tevékenység székhelye. A demiurgosz-isten létét Platón különböző érvekkel támasztja alá a szofisták istenképzet-magyarázataival szemben. Első istenérve az, hogy az égi szférában matematikai pontosságú mozgások figyelhetők meg. Csak akkor tudjuk magunknak megmagyarázni őket, ha eszes lény alkotásának tekintjük. A második érve az, hogy az isteneket illetően az embereknek megegyező képzeteik vannak. Az ateizmus szerinte betegség, amiből legkésőbb a halálos ágyán mindenki kigyógyul. Végezetül Platón szerint az istenek lényegéhez tartozik az egész Kozmoszról való gondoskodás. Mi, emberek nagyon kis része vagyunk az Univerzumnak. Attól, hogy valami nem a mi személyes érdekeink szerint látszik történni, attól még állhat az Egész érdekében.