A platóni "kétvilág" elmélet (a formák, illetve az érzékekkel felfogható dolgok világa) eredetét valószínűleg a szókratészi
bölcseletben kereshetjük. Az érzékelhető dolgoktól független, örök realitás világát képező formák tanát dolgozta ki, szembeállítva ezt az univerzummal, ami élő teremtmény. A hagyomány Szókratésznak tulajdonította a definíció felfedezését, s Platón ezt folytatva ("a miben áll?" kérdést boncolgatva) jut el az ősképhez (eidosz, idea). Az eidosz (forma, fajta), az idea (alak, jelleg) és az úszia (lét, lényeg) ugyanarra a változhatatlan, örökké létező csoportra vonatkoznak. Az érzékelhető világ dolgai részesednek az ideákban, s azokkal a részesedés (methexisz) viszonyában állnak. A részesülőben a részesülés után megjelent tulajdonságnak ugyanaz a neve, mint az ideáknak, amelyből részesült. Nem tudjuk egész pontosan, hogy mi mindennek van ideája, de a következőknek biztosan van: viszonyok (egyenlő, kisebb, nagyobb), matematikai idomok (háromszög, kör, négyzet), érzetminőségek (hideg, meleg, fekete, fehér), elemek (tűz, víz, föld, levegő), értékek (szép, jó), fajták (ember, ló). Platón szerint a szépség örökké változatlan ideájára irányul a filozófus figyelme (pl: Lakoma vagy Szümposzion). A jó és szép egyet jelent az igazságos fogalmával. A szép oka a jónak, s azért foglalkozik az ember szép dolgokkal (pl: bölcselettel) mert ennek eredménye a jó. A
bölcsesség a jó lényegi megismerése. Platón 3 híres hasonlattal világította meg a jó ideájának természetét: 1. Naphasonlat 2. Osztott vonal
hasonlat 3. Barlanghasonlat