Imádtam a húst. A paprikás csirke nokedlivel a kedvencem, igazi magyar vasárnapi ebéd, bár, a zsírban tocsogó, piros ropogós
kacsasült, sőt az omlós hagymás kacsamáj illata is isteni. Még mindig összefut a nyál a számban, ha ezekre gondolok. Már csak beszívom az ÉTEL illatát megőrizve az ÉLET leheletét. Egy könyv indított el az erőszakmentesség útján.
Vashiányos leszel, elsorvad a beled, vérszegény kóróvá válsz, szükséged van állati eredetű, értékes fehérjére és telített zsírsavakra – jé, emlékszik még a biológiára!! – nem szívódnak fel a vitaminok. Mit teszek az asztalra, amikor átjöttök névnapozni? Akkor most mit eszel? Normális vagy? Nem tudok meglenni hús nélkül. Fizikai munkát végzek, össze is esnék nélküle. – hallgattam rokonaim, barátaim ellenérveit, kifogásait, tiltakozását, tűrtem megvető pillantásukat, rosszalló, lemondó legyintésüket. Próbáltak eltéríteni a vegetáriánus étkezéstől. Miért lettem vega? Elintézhetném egy egyszerű csakkal, mégis elmondom. Olvastam egy átfogó művet, mely részletesen megvizsgálta a húsfogyasztás minden aspektusát. Érveket sorakoztatott fel az állati eredetű táplálkozás ellen: magas koleszterinszint, társuló magas vérnyomás, következményes szív és érrendszeri katasztrófa. Kit érdekel? Elhízás. Hiú emberként nem szeretnék gurulni, sőt a mondást sem akarom beigazolni: azzá válsz, amit megeszel. Hogy néznék ki kövér disznóként, buta, gágogó libaként? Röpködnék, mint egy galamb. Bamba birka. Kikérem magamnak! Mindegyiküket megettem. Volt a kertünkben, kiskoromban. Megfogtuk, leöltük, megpucoltuk és felzabáltuk. Agresszívvé válik az ember az állatok leölésekor felszabaduló adrenalin hatására, mely az elfogyasztott húsukkal kerül az emberi szervezetbe. A mai világban szükségem van a túlélésemhez az erőre, aktivitásra, nagy adag agresszióra. Ez nem elég ok a vegaságra. „Nem eszem olyan valamit, ami tegnap még lélegzett, és arca volt, ugyanúgy, mint nekem.” – idézték Paul Mccartneyt. Erre eddig nem is gondoltam. Szerencsétlen tyúk mit érezhetett, amikor még szinte élt, és belenyomtuk a forró vízbe. Ezt hívják szadizmusnak? Vagy azt, amit a vágóhidakon művelnek? Eszembe jut egy dokumentumfilm. Az agyamban maradt az a szomjhalál küszöbén lévő, szerencsétlen borjú, akit daruval emeltek ki egy zsúfolt kamionból, sok-sok méter magasról dobtak a földre, majd hagyták órákig szenvedni. Törött csontjai kínjától szabadította meg a hentes lesújtó taglója. Emlékszem a szemeire. Ennél már csak az afrikai gyerekek éhségtől elgyötört tekintete rosszabb, akik pár szem magért hason kúsznak bőrbe csomagolt csontvázukon, cipelve fehérjehiánytól ödémás pókhasukat. A szerző rávilágított az összefüggésre: a gabonát, mely az egész glóbusz lakosságának többszörösét ellátná, felzabáltatják a marhákkal, (a felesleget a tengerbe öntik) a dögöt megetetik velünk, mert a húsipar óriási biznisz. A pénz uralja a gyomrunkat, eszünket, lelkünket, érzéseinket. Afrika messze van, ki látja, kit érdekel, hogy éhen halnak? Ott nincs média, nincsenek jogaik. Egy-két fekete gyerekkel kevesebb? Nagy ügy. Na, álljon meg a menet, hisz’, én is anya vagyok! Szót emelek a gyerekekért. Igenis változtatok. A magam módján. Teszem a saját dolgom: jóízűen eszem a kukoricakásámat.