A fado a portugálok keserédes műfaja, az
ország egyik szimbóluma. A szó maga a latin
fatumból származik, ami
végzetet jelent, a
kikerülhetetlen sorsot magát, min senki sem tud
változtatni. Ezért szólnak e dalok olyan
szívbemarkolóan szomorúan: mindegyik egy darabka
sorsot énekel meg, egy élet, vagy egy érzés
elmúlását. Aki egyszer meghallja, többet
nem felejti el. Bár szoros műfaji kötöttségei
nincsenek, két dolog szinte nélkülözhetetlen
hozzá: a tizenkét húros portugál gitár,
mely jellegzetesen körte alakú, és az elvágyódás
lelkiállapota. Erre az érzésre a portugáloknak
külön szavuk van:
saudade. Ha valakit viszonzatlan szerelem
kínoz, vagy hazájától messze honvágy
gyötri, saját fájdalmát fedezheti föl
a fado énekében. E lelki gyötrődés, a
vágyódás egy beteljesületlen álom
iránt adja a fadistának – a fado énekesnek -
azt a földöntúli erőt, amellyel aztán nem
ritkán megríkatni is sikerül közönségét.
Az az előadó akiben nem ég e különös
fájdalom tüze, nem számíthat a
publikum tiszteletére, mert az emberek hamar megérzik: nem
szívből jön éneke.A műfaj eredete
bizonytalan, egyesek a mórok énekéből
eredeztetik, ami a kultúra kihunyta után is tovább
élt. Mások szerint a Brazíliából
érkező rabszolgák énekelték meg
honvágyukat, ez volt a Lundum, amely az idők során
formálódott át fadová. A XIX. század
első felének végére a legdivatosabb műfajjá
vált Portugáliában. Leghíresebb
énekesnője Amália Rodrigues volt, aki külföldön
is óriási hírnévnek örvendett.
Valóban így lehetett, mert oly sokat koncertezett
külföldön, hogy a portugálok úgy
tartották: mindenünk megvan ami a világnak –
kivéve Amáliát. Olyan volt ő Liszabonnak mint
Párizsnak Edith Piaf. Mikor 1999-ben eltávozott az élők
sorából, a miniszterelnök három napos
állami gyászt rendelt el.Szerencsére a
fiatalabb nemzedékek sem szűkölködnek
tehetségekben: Mísia, Mariza vagy éppen a 25
éves Joana Amendoeira, aki 13 éves korában
megnyerte a legjobb fado női előadó díját,
őrzik és ápolják e gyönyörű műfaj
műfaj tradícióit.