A vallásos élet fő központjai a középkori Európában a keresztény élet teljes, mindhalálig tartó és visszavonhatatlan gyakorlására
alapított, elkülönült közösségek, a szerzetesrendek voltak. Tagjai valamennyien egész életükre szóló fogadalmat tettek (tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat), s ez elkülönítette ôket az egyház egyéb közönséges tagjaitól. Kolostorokban, monostorokban éltek.Bár arra törekedtek, hogy a legtökéletesebben valósítsák meg az egyház emberideálját, ez nem állt ellentétben azzal, hogy az élet
minden területére kiterjedô, Európa arculatát minden tekintetben meghatározó kultúrateremtô és -terjesztô tevékenységet is folytassanak. Lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak, terveztek és építettek épületeket és katedrálisokat, iparra és fejlettebb mezôgazdasági munkákra nevelték, tanították a népvándorlás "barbár" népeit.A középkor nagy nyugati szerzetesrendjei között idôben a legelsô - és négy évszázadon át egyedülálló - Szent Benedek rendje, a "bencés" papok közössége volt. Nursiai Szent Benedek (nursziai - 5.
század vége - 550 körül) 529-ben szervezte egybe remetetársait, s Monte Casino (kaszinó - Nápolytól északra) hegyén megalapította a nyugati kereszténység legjelentôsebb kolostorát. Híres regulájában, A szerzetesek szabályzata című művében Benedek "az antik Róma törvényhozó géniuszának utolsó nagy remekművét alkotta meg." (R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Bp., 1987. 272.l.) A Regula minden szerzetesnek kötelezôen elôírta az olvasást és a munkát, s megszabta, hogy az életet szüntelen tevékenységben kell eltölteni: "...akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint az apostolok". Erre az életformára vonatkozik a bencések jelmondata: "Ora et labora!" ("Imádkozzál és dolgozzál!").A Benedek-rend "monopóliuma" a 11. század végére megszűnt: az 1075 és 1125 közötti fél évszázad során új szerzetesrendek alakultak. Közöttük a két legsikeresebb az Ágoston-rendi kanonokok és a cisztercita szerzetesek rendje. Ez utóbbiak is tulajdonképpen bencések: Szent Benedek reguláját igyekeztek feleleveníteni, amelyet követôi állítólag elhagytak. Fehér reverendájukról "fehér barátoknak" nevezték ôket. Legszívesebben minden emberi lakóhelytôl távol, lehetôleg erdôk mélyén, magányos völgyekben, hegyoldalakon telepedtek meg, s ahol megjelentek, mindenütt ésszerűbb földművelés, szôlô- és gyümölcstermelés, céltudatosabb állattenyésztés, fejlettebb kézművesség, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt. - Meg kell még említeni a "néma barátok", a karthauziak rendjét és a premontrei rendet is.A 13. században a nagyvárosok új körülményei hívták életre a kolduló rendeket, a dominikánus és a ferences szerzetesrendet. Elnevezésük alapítóikra, Szent Domonkosra és Szent Ferencre vezethetô vissza.Antikvitás és kereszténységA középkor tulajdonképpen sohasem szakadt el az antik kultúrától. A népvándorlás véres és kaotikus századaiban (6-8. század) a brit szigeteken angolszász és különösen ír kolostorokban ôrizték, másolták, mentették a klasszikus latin szövegeket. A Frank Birodalom urának, Nagy Károlynak az udvarában a 8. század végén és a 9. század elején egy, a klasszikusokhoz visszanyúló, világiasabb szemléletű kultúra alakult ki, és ez terjedt el a korabeli művelôdési központokban, a kolostorokban is. De összekapcsolja a két kor irodalmát a nyelv azonossága is: a latin. Természetesen átalakult, módosult ez is az antikhoz képest: új szavak, népies elemek ékelôdtek belé, egyre nagyobb teret hódított a hétköznapok társalgási nyelve. Változott a nyelv ritmikája is: erôsödött a hangsúly szerepe, elhalványult vagy eltorzult az idômértékes zeneiség. És késôbb, mikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, iskolákban tanították, s a tanítás alapjául mindig a klasszikus írók szövege szolgált.