Világvallás, amely különösen Ázsia népeinek történetében töltött és tölt be
nagy szerepet. A
buddhizmus Indiában jött létre
az i.e. VI. század folyamán, azoknak a tömegeknek a körében, amelyek a brahmanizmus által szentesített kasztrendszer elnyomása alatt szenvedtek, azt igazságtalannak, az isteni törvénnyel ellentétesnek érezték, megváltoztatását azonban lehetetlennek tartották, ezért a szenvedésből kivezető utat az élettől
való elfordulásban látták, amelyet vallási parancsnak tekintettek. A buddhizmus megalapítója a vallási hagyomány szerint Sziddhárta Gautama Buddha (kb. i.e. 560-480). Királyi családból származott csodás körülmények között. Atyja kiváló nevelésben részesítette és gondtalanná tette ifjú életét. Annál megrázóbb volt számára az élet durva valóságával – egy öregember, egy gyógyíthatatlan beteg, egy halott és egy aszkéta látványán keresztül – történt találkozás. Ezekből megtudta, hogy a betegség, az öregség és a halál minden embernek a kikerülhetetlen osztályrésze, és úgy látta, hogy lelki megnyugvást csak az önkéntes lemondás, az aszkéta életmód nyújthat. Elhagyta családját, lemondott a gazdagságról és a hatalomról és hét esztendeig tartó szigorú, önsanyargató életmódba kezdett. Egy éjszaka, fügefa alatt elmélkedve megvilágosodott, azaz Buddha mert, mert rádöbbent, hogy a megnyugvás
nem a gazdagságból, de nem
is az önkéntesen vállalt szenvedésből, hanem a szenvedés lényegének a megértéséből és leküzdési módjának a megtanulásából származik. Ettől kezdve hátralevő életét tanítással töltötte: vándorprédikátorként bejárta egész Indiát, tanítványokat gyűjtött maga köré, akik maguk is terjesztették tanítását. Buddha 80 éves korában halt meg nagy lelki békességben. Holttestét tanítványai az ősi indiai szokások szerint elégették. Buddha életének e korai, már eredetileg is mitikus és legendás történetét a későbbiek során még jobban kiszínezték. A mitikus-legendás hagyomány mögött azonban történeti személy áll, akiről mindössze annyi megbízhatót tudunk, hogy nagy hatású vallási-filozófiai rendszert dolgozott ki, amelyet szóban hirdetett s amelyet tanítványai foglaltak írásba. A buddhizmus legrégibb irata a páli nyelvű Tri-pitaka (három „kosár”), amely három részből áll. Első része a fegyelmezett életmód szabályait tartalmazza (Vinája-pitaka), a második életbölcsességről szóló beszédeket közöl (Szutta-pitaka), a harmadik pedig elméleti tanításokat ad (Abbidhamma-pitaka). A buddhizmus alaptanítása az, hogy az egész élet szenvedés. A szenvedés oka az élethez való ragaszkodás, az élet igenlése, leküzdésének módja pedig a vágyak teljes elfojtása, megsemmisítése. Akinek sikerül a javakról való teljes lemondás révén életvágyát elfojtania, az előbb-utóbb kiszabadul a kényszerű és újabb szenvedéseket hozó újraszületések láncolatából és eljuthat a Nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét állapotába. Az újjászületés törvénye alól az istenek sem lehetnek mentesek, maga Buddha is számtalan megelőző életet élt (többek között isten is volt), mígnem megvilágosodott. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét és halhatatlanságát. Az ember anyagi összetevőit, a különféle dhármákat (mintegy 100 összetevőből áll az ember) nem a szellemi lélek, hanem az élet vágya kapcsolja egybe. Az újjászületések során ez az életvágy újra egyesíti a halállal szétesett dhármákat, de most már új kombinációban, az új létfoknak megfelelően. Ha az életvágyat – amely nem halhatatlan – sikerül az embernek magából kiirtania, akkor semmilyen erő sem kényszerítheti az embert alkotó anyagi dhármákat arra, hogy újra egyesüljenek és új szenvedések forrásai legyenek. A vágyaktól való szabadulást és az azt követő teljes feloldódást – a Nirvánát –a buddhista etika öt kötelező szabályának a betartásával lehet elérni: nem szabad ölni sem embert, sem állatot, nem szabad elvenni más tulajdonát, nem szabad érinteni más asszonyát, nem szabad hazudni és nem szabad bort fogyasztani. A buddhista szerzetesek (nők és férfiak) ennél azonban sokkal többre vannak kötelezve: teljes vagyontalanságot és szüzességet fogadnak, és az öt alapszabályt is szigorúbban kötelesek megtartani. A buddhizmus minden követőjének kötelessége betartani egy sajátos szeretet-törvényt, amely tiltja az egyesek iránti túlzott és kizárólagos vonzalmat, ugyanakkor pedig előírja a mindenki iránti jóindulatot, a sértést is türelmesen és szenvedélyektől mentesen fogadó magatartást. A korai buddhizmus nem az istenektől várta az emberi jövő jobbra fordulását, hanem azt tanította, hogy az kizárólag az ember hatáskörében van. Ily módon az istentiszteletnek a szerepe is szükségképpen háttérbe szorult. A korai buddhizmus nem tagadta ugyan az istenek létét, de azokat a megvilágosodott embereknél alacsonyabb rangúaknak tartotta, és így tulajdonképpen az ateizmus határát súrolta. A buddhizmus az ázsiai termelési mód mozdulatlanságának, szüntelen magát megismétlő viszonyainak a talaján keletkezett és éppen e mozdulatlanságból, a szenvedést újra és újra szülő, semmilyen kibontakozást nem ígérő társadalomból kereste a kiutat. Illuzórikus ígéretei, a társadalommal szembeni állásfoglalása az alsóbb kasztoknak vigaszt jelentett, a felsőbb kasztokra nézve pedig nem volt veszélyes. Így terjedését nem gátolta semmilyen különleges akadály, sőt a lovagok kasztja részéről egyenesen támogatást élveztek a brahmanok (papok) kiváltságait fölöslegessé tevő buddhista tanítások. A buddhizmus terjesztésében különösen nagy szerepet játszott Asóka király (i.e. kb. 270-230), aki hatalma alatt egyesítette Indiát, és az eközben átélt szörnyű vérengzésektől megrendülve életét a buddhista tanok terjesztésének szentelte. A buddhizmus fokozatosan elterjedt egész Indiában, sőt a határokon túl is. (Ceylon, Nepál az i.e. I.
században, Kína az i.sz. IV.században, Korea, Indonézia a VI.században, Japán a VII.században, Tibet a XVI-XVII.században, Mongólia a XVII-XVIII.században, majd Oroszország egyes vidékei, stb.). A rohamos terjedés és a helyi viszonyokhoz igényekhez való alkalmazkodás következtében a buddhizmus korán két irányzatra szakadt. Az egyik irányzat a hiná-jána (kis szekér vagy keskeny út), amely a Nirvánát csak a világtól elvonult, szigorú aszketikus életmódot követő emberek számára tartja elérhetőnek, míg a másik irányzat a mahá-jána (nagy szekér vagy széles út) mindenki számára elfogadható és megtartható előírásokat tartalmaz és alkalmazkodik a néptömegek igényeihez. A mahá-jána irányzat abból a megfontolásból indul ki, hogy a buddhizmus őseredeti formája csak kevesek számára elfogadható. A nagy tömegeknek, az egyszerű embereknek színesebb, kevésbé filozofikus jellegű, könnyebb vallásra van szükségük, és nem nélkülözhetik az istenek kultuszát sem.
További összefoglalók a következőről Buddhizmus