Kína történelmének ellenőrizhető korszaka a Sang-dinasztia korában (i.e. 1550 körül) kezdődik A Sang korszag vallásáról meglehetősen kevés biztosat állíthatunk.
Az utolsó évtizedekben napvilágra került „jóslócsontok” (mintegy százezer darab állati lapocka és teknőspáncél), amelyek egy részét felirattal látták el, arról tanúskodnak, hogy ebben az időben már kialakult Kínában az istenekbe vetett hit. Az
istenek (sen), akiknek száma rendkívül nagy volt, az emberi élet és tevékenység
minden területén a védelmező szerepét töltötték be, míg a gonosz démonok (kwei), az emberek ártalmára voltak. Mind az istenek, mind pedig a gonosz szellemek gyakran állatformát öltöttek,s ezzel az ősibb idők totemizmusának az emlékét őrizték meg. Az isteneknek áldozatokat mutattak be, ezt a funkciót az ekkor már kialakult papság végezte, amelynek feladata volt még a jövendőmondás is. A gonosz szellemek ellen mágikus gyakorlatok, talizmánok, körmenetek nyújtottak védelmet. Az istenek kaotikus sokaságából az aratással, betakarítással, selyemhernyó-tenyésztéssel összefüggésben álló termékenység-istenek emelkedtek ki ebben az időben. Az ősi
kínai vallási hiedelmek között nagy jelentősége volt az ősök kultuszának. A családok elhunyt hozzátartozói, az „ősök áldó szellemei”
nem távoztak el a kínai hiedelmek szerint egy távoli „túlvilágba”, hanem régi lakóhelyük közelében maradtak és együtt éltek továbbra
is a visszamaradottakkal. Ezért tájékoztatni kellett őket minden jelentős családi eseményről, amelyeket egy emléktáblára gondosan felírtak. Az ősök szellemeinek áldozatok bemutatásával is hódoltak. A kínai vallás rendszerbe foglalása a Csou-dinasztia (i.e. 1122-255) első évszázadaiban történt meg. Eszerint a világmindenségben minden szoros összefüggésben van és egyensúlyi helyzet uralkodik („egyetemes összhang elve”). Minden jelenség két egymást kiegészítő és egymással harmóniában levő princípiumra vezethető vissza. Ezek: a Jang (az istenek világának legáltalánosabb kifejezője) a világosság, a melegség, a magasság aktív, hímnemű princípiumai, és a Jin (a démonok világának legáltalánosabb kifejezője) az árnyék, a hideg, a mélység passzív, nőnemű princípiumai. A földi és az égi világ összhangja az alapja a társadalom berendezkedésének is. Az égi világ rendje szerint épül fel a földi világ, a kínai birodalom központi alakja a császár, akihez mindenkinek (elsősorban a vazallus fejedelmeknek) alkalmazkodnia kell. Az így felfogott császár természetszerűleg igényelhette magának az istennek kijáró tiszteletet, de egyben a kultusz kizárólagos irányítását is. A kultusznak szigorúan meghatározott rendjét a császár külön állami hivatalon keresztül ellenőrizte. A Jang és a Jin közötti egyensúlyt, az égi és a földi világ közötti összhangot és általában minden rendet, törvényt és szabályt, a tao (út) biztosítja. Ez az örökkévaló, változatlan, mindent szabályozó és fenntartó tao lett az elméleti alapja z i.e. VI. században Kínában létrejött két nagy vallási irányzatnak, a taoizmusnak és a konfucianizmusnak is. Az i.e. VI. században élt legendás filozófus, Lao-ce tanítása szerint, amely hosszú ideig csak szóbeli hagyományként terjedt és csak jóval később foglalták írásba (tao-te-king), a tao titokzatos természeti erőként szerepel, amelyet bizonyos mágikus módszerek gyakorlásával az ember is kiismerhet s így úrrá lehet a természeten, megértheti a múltat és beláthatja a jövendőt is. Ezen az elméleti talajon jött létre a taoizmus vallása a taót természettörvényként értelmező materializmussal szemben. A taoizmus nagy létszámú papsága legfőbb feladatának azt tekintette, hogy különféle szertartások, mágikus gyakorlatok végzésén keresztül minél tökéletesebb bepillantást biztosítson a taóba, a világtörvénybe. Nem azért, hogy azt megváltoztassa, hiszen az változhatatlan és örök, hanem éppen azért, hogy mindenki minél tökéletesebben alkalmazkodjon ahhoz, belenyugodjon annak érvényesülésébe és ezáltal boldog lehessen. A tao minden gátló körülménytől mentesen működik az anyagi, a tudattal nem rendelkező világban, az emberek azonban szenvedélyeikkel megakadályozzák zavartalan kibontakozását. Ezért le kell mondani az egyéni vágyakról és tudatosan rá kell hagyatkozni a taóra. Ez a nem-cselekvés (vu-vei) állapota a tökéletes állapot. Így a taoizmus, noha élesen bírálta korának állami berendezkedését, társadalmi rendjét és hivatalos vallását, nem tudott semmilyen kibontakozást ajánlani, hanem csak passzivitást és fatalizmust hirdetett. A taoizmus nagyszámú istenei körül kiemelkedik Sang-ti, az ég-isten és Lao-ce, akit az i.sz. II.században istennek nyilvánítottak. A másodrendű istenek sorába a népi mondák és mítoszok megszámlálhatatlan istenei és istennői tartoznak. A taoista egyházi szervezet szigorú hierarchikus elven épül fel. A különféle rangú papok, szerzetesek és szerzetesnők élén a főpap, a „taoista pápa” áll. A taoizmussal szemben lépett fel az i.e. VI. században Kung Fu-ce (latinosan Konfucius). Kung Fu-ce világképének a középpontjában is a tao áll, azonban Lao-ce tanításával és a taoizmussal ellentétben a taónak szerinte nincs mágikus ereje, azt emberi erő nem befolyásolhatja. A tao végzetszerű hatalom, amely a fejedelmekben összpontosul. Az állam sorsa attól függ, hogy az uralkodó méltó hordozója-e a taónak. A taó szabja meg az emberi magatartásnak a szabályait is. Ezek: a jóság, igazságosság, fegyelmezettség, értelmesség és őszinteség. Mivel az emberben benne működik mint örök erkölcsi törvény a tao, az ember természeténél fogva jó. Ez az eredeti jó és tiszta állapot azonban megbomlott. Helyreállítása attól függ, hogy az ember milyen mértékben valósítja meg a társadalmi és erkölcsi élet követelményeit és milyen mértékben gyakorolja az ősi vallásos szertartásokat. Ezzel magyarázható, hogy a konfucianizmus az ősi kínai kultuszokat magáévá tette. Különösen nagy jelentőséget tulajdonított az ősök szellemeinek. Az ősök tiszteletével állott összefüggésben a konfucianizmus öt fő erkölcsi szabálya is, amelyek szerint a fiú köteles megadni a tiszteletet atyjának, a fiatalabb testvér tisztelettel és alázattal tartozik az idősebb testvérrel szemben, a feleség köteles megadni a tiszteletet a férjének, az ifjabb barát az idősebb barátnak, az alattvaló a felettesnek – végül pedig mindenki köteles magát alárendelni a császárnak. Az i.e. III.század közepén a konfucianizmu szembe találta magát a C’in-dinasztiával, amely megvalósította az abszolút despotizmust és minden olyan ideológiát elfojtott, amely gátat jelentett hatalma kibontakoztatásának, különösen pedig a konfucianizmust, amely a régi arisztokrácia érdekeivel állott szoros összefüggésben.
További összefoglalók a következőről Kínai univerzizmus (Kína vallásai)