Mesterségeink nevei jóval honfoglalás kora előtti,
nagyrészt török eredetűek (ács, szűcs, fazekas, fonó stb.) ebből,
kézműveseink munkamódszereiből valamint előállított tárgyaik
sajátosságaiból következik, hogy mindezen ismereteket nem útközben
tanulták vagy a Kárpát-medencében "vették át", hanem őshazájukból
hozták magukkal.
- A halászokról. Ibn Rusztá nál olvassuk,
hogy "a magyarok, amikor eljönnek a téli napok, mindegyiköjök ahhoz a
folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télire és
halászik". Ennek ellentmond az a tény, hogy sem őseink sírjában, sem
telephelyein nyoma sincs halcsontnak, pikkelynek, sőt
hiedelemvilágunkban, mítoszaink között a hal nem játszik központi
szerepet. A kutatók általában a Tihanyi alapítólevélnek (1055) azt a
szakaszát idézik halászéletünk ősiségére, amelyben az apátság
szolgálatára tíz halászt rendel a király. Úgy vélték, hogy ez az ősi
"halászbokrot" jelenti. Mivel azonban osztrák bencés kolostorokban is
tíz-tíz halász szolgált a szerzeteseknél, így ez nem volt más, mint egy
általános formula. A monarchikus magyar nyelvészek és néprajzkutatók ( Herman Ottó, Jankó János, Munkácsi Bernát)
nagy erőfeszítéseket tettek, hogy halászatunkat összekapcsolják a
finnugorok halászatával és ezzel őseink "gyűjtögető-halászó kultúráját"
igazolják - eredménytelenül. Őseink halászata semmivel sem volt
jelentősebb, mint egy átlagos víz-közelben élő népé. Halászatunkat és
gyűjtögető kultúránkat egyetlen korabeli auktor vagy egyetlen régészeti
lelet sem igazolja. Az a tény, hogy az ember a természet-adta
gyümölcsöket (kökény, szeder, dió, gesztenye, szamóca stb.) és a
gombákat összeszedi és elfogyasztja, még nem jelent "gyűjtögető"
kultúrát, hiszen ilyen alapon a XX. századi európai kultúrát is
nevezhetnénk "gyűjtögetőnek".