Csíki Hírlap, Szőcs Lóránt.

írta : martonosyistvan

Summary rating: 5 stars (1 Minősítések)
Látogatások : 141
szó:900
Comments : 0

Három évtized alatt életformává vált a táncház
Harminc éve Kolozsváron indult útjára a táncházmozgalom,

melynek példájára Erdély jelentősebb városaiban egymás után alakultak meg a táncházak. A szórakozásból életforma, később sokak számára szakma lett. Nemcsak élőben, hanem a Román Televízió magyar adásában, a Kaláka műsorokban is felkarolták a népzenét és néptáncot. A nyolcvanas években a kommunista rendszer nem nézte jó szemmel, zaklatták a táncházasokat, sokan menekülni kényszerültek közülük, de a mozgalom túlélte a diktatúrát. Napjainkban erőteljesen újjáéledt, a nemrég ünneplték az erdélyi táncházmozgalom 30 éves évfordulóját - írja a Csíki Hírlap egyik szeptemberi számában Szőcs Lóránt.
„Vásárhelyi diákként kapcsolódtam be a táncházmozgalomba. Már az elsőn ott voltam, és az eltelt harminc év alatt nem volt kimaradásom. Elmentünk egy pár székely, művészetis diák a táncházba, és úgy ott ragadtunk, hogy a mai napig kötődünk hozzá. Akik komolyabban táncoltunk, oktatni is kezdtünk. Gyergyószentmiklóson én hoztam létre az első táncházat. Vásárhelyen – még emlékszem – székit tanultunk, mert az még hagyományos formájában volt fellelhető. Az élt, nem felvételekről kellett előszedni. Ezt az élő hagyományt akarták a táncházba is bevezetni. Amikor először szembesültem a széki táncrenddel, azt mondtam: »Én székely gyerek vagyok, nekem a saját táncaim kellenének.« Hazajöttem, de rájöttem, itt semmi sincs, itt már minden polgáriasodott. Azt a hangulatot már nem kaptam meg, amiért a táncházba jöttem. Minket az fogott meg, hogy éreztük, nincs felöltöztetve, átöltöztetve semmi – ez nekünk szól, egyszerű, őszinte. Mélyebben kutatva, az öregeket faggatva rátaláltunk arra, amit kerestünk. Azelőtt azt tartották, hogy csak a széki táncok maradtak fenn és talán valami kalotaszegi töredék. Ásatásaink, gyűjtéseink alapján felerősödött és újjáéledt az udvarhelyi táncrend. Manapság a felcsíkit sem csak az erdélyi, hanem a magyarországi táncházakban is járják. Ez az erdélyi táncházmozgalomnak köszönhető. Miután elmentem kutatni, kezdtem fotózni és filmezni, mert mindent meg akartam örökíteni. Így szerettem meg ezt a szakmát, és így lettem fotós” - valja a fotósként ismertjük Ádám Gyula.
„Külön kell választani a táncházmozgalmat a Kalákától, mert az utóbbi egy televíziós műsor volt, a táncházmozgalom pedig tőlünk függetlenül és rajtunk kívül kezdődött. A televízió később találkozott ezzel a mozgalommal. A Kaláka és a táncház olyan módon összehozható, hogy a televízióműsor későbbi dolog, és egyfajtaképpen »rátelepedett« a táncházra. Kezdetekben Pávaiék meghívására érkeztem Csíkszeredába filmezni. Nem volt idegen számomra ez a műfaj, annyiban volt újszerű, hogy erre most a városi fiatalság táncolt, és nem egyszerű muzsikusok, hanem a komolyzenében jártas zenészek játszották” – fejtette ki lapunknak Simonffy Katalin, aki Ion Moisescuval és Csáky Zoltánnal szerkesztette a Kaláka műsort.
Erdélyen kívül Besztercén, Aradon, Brassóban. Mindenik műsornak más jellege volt.
„Arra hivatkoztak, hogy Bartók nyomán cselekszenek. Ettől távol állt a valóság: míg Bartók szerves és világraszóló műveket alkotott, ezek a zeneszerzők valami rettenetes egyveleget hoztak létre” – mondta Simonffy Katalin.
„A folklór falun való kiveszése egy hosszas folyamat, vajúdás eredménye lett volna. Nagyon sok helyen például már nem táncoltak férfitáncot, verbunkot, de párost még igen. Megszűntek azonban a hagyományos zenekarok, gardont már nem használtak. Minden átalakult, behozták az új hangszereket, a szaxofont, a tangóharmonikát. Ha valaki megtanul zenélni, de nincs összekötve a régi szálakkal, az már nem hagyományos népi zenét játszik. Mi arra törekedtünk, hogy ezeket visszaépítsük és felélesszük. Ebben a folyamatban segített, hogy az igazi népdal olyan elemi érzéseket fejez ki, amelyek újrateremthetőek. Az, hogy a katonadalban kicserélték a Ferenc Jóskát nem tudom kire, aprobléma lényegén vagyis azon, hogy a legényt az otthonától és szeretőjétől elviszik, nem változtat. Nagyon sok minden veszett el azzal, hogy a város a falut modernizálni akarta, de paradox módon a táncházakban, a városon tudtuk visszahozni és megmenteni a népi kultúrát. Manapság ez visszahat, mert a falu észrevette, hogy ha ez a városnak tetszik, akkor neki is értékes lehet. Akkoriban mi voltunk azok, akik az első székelyföldi táncházat csináltuk, mi beszéltük rá az udvarhelyi zenészeket, hogy ott is legyen táncház. Sepsiszentgyörgyről vonattal jártak Csíkszeredába huszonvalahányan addig, amíg ott is nem alakult táncház. Az is megtörtént, hogy egyik zenészünk elutazott, és Kolozsvárról jött valaki, hogy helyettesítse. Nem kértünk pénzt semmiért, akkoriban mindez önkéntes alapon működött” – elevenítette fel emlékeit dr. Pávai István, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa, a Barozda együttes tagja.
A 30 éves az erdélyi táncház megünneplése alkalmából rangos rendezvénykre került sor, így többek között az utolsó napon volt: régi és mai filmek vetítése táncházról, a bukaresti televízió magyar adásának táncházközeli archív felvételeiből, kézműves kiállítás és vásár, fotó- és képzőművészeti kiállítás, táncházgála és hajnalig tartó táncház.