Hargita Népe, ANTAL ILDIKÓ
Summary rating: 5 stars
2 Minősítések
Látogatások
:
129
szó:
900
Kiadás kelte: november 07, 2007
„Álmomban is a Székelyföldet szerkesztem"
Egy évtized elteltével, ma már hatfogatos hintó. Titka, hogy a paripák szekérkorában is éppoly lelkesen húzták, mint most, a járgányt, amely két alkalommal gyászkocsivá is átváltozott a lehetetlen anyagi körülmények miatt, megszűnésveszély fenyegette. A Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége, a fogat, amelynek vonzáskörében azóta egész ménes alakult ki, ma, a tíz év elteltével, két ünnepi kiadványt visz az olvasónak: a folyóirat első Évkönyvét, valamint az Academica Transsylvanica című, erdélyi tudósokkal folytatott beszélgetéseket összegző gazdag kötetet. A mesebeli vízió valóságáról Ferenczes István főszerkesztőt, József Attila-díjas költőt és írót kérdezte ANTAL ILDIKÓ –közli a Hargita Népe napilap egyik októberi számában.
– Mikortól foglalkoztatta a kulturális folyóirat létrehozásának szükségessége?
– A régi világban is volt egy álmom, hogy kellene ide egy lap. Bár voltak színvonalas irodalmi periodikák, nagy szükségét éreztem egy újnak. Azonban ’89 előtt ilyesmibe fogni nem lehetett. Végül 1996–97-ben a kedvező közigazgatási törvény megjelenése után adódott lehetőség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegű intézményeket. Ezt használtuk ki, és itt külön megemlíteném Kolumbán Gábort, aki egyből megértette, mit akarunk.
– Óriási szabadságérzetet jelenthetett, hogy mindenféle jóváhagyás és cenzúra nélkül végre le lehessen írni mindent és lapot lehessen szerkeszteni. Kikkel indult a munka, és milyen volt a kezdeti infrastruktúra?
– A kezdeti nehézségeket elsősorban az okozta, hogy Szeredában a folyóirat-szerkesztésnek nem volt előzménye, ráadásul semmiféle infrastruktúra nem volt. 1997 októberétől György Attilával és Molnár Vilmossal egy kölcsönkapott számítógépen dolgoztunk. Majd érkezett Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Mirk Szidónia-Kata. Holott mi attól tartottunk ’89 előtt, hogy halálán van az erdélyi irodalom, ’90 után megjelent egy új írógeneráció Erdélyben.
– Miért épp kulturálisként fogalmazták meg a folyóiratot, holott lehetett volna irodalmi, netán művészeti is?
– Át kellett gondolni, milyen legyen a lap. Mégiscsak ott volt a Helikon és a Látó, két kizárólag irodalmi folyóirat, amellett még a Korunk mint világnézeti, társadalmi, tudományos és művelődési szemle, a Művelődés mint közművelődési folyóirat, és máshol is születtek új kezdeményezések. Végül úgy döntöttünk, kulturális folyóiratként határozzuk meg a lapot.
– A névadás?
– Előre körlevelet küldtünk szét az erdélyi íróknak, közíróknak, hogy kéziratokat kérünk és címjavaslatokat. Ebből aztán a névjavaslatok egész halmaza feküdt előttünk, és nehéz volt dönteni.. Ma már nemcsak Erdélyben és Magyarországon, hanem Amerikában, Dél-Afrikában, sőt Dél- Tirolban és a Baszkföldön is olvasnak bennünket.
– A Hargita Kiadóhivatal létrehozása hiánypótló kötetek kiadására is lehetőséget nyújtott.
– A tíz év alatt harminc könyvet adtunk ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel ’99 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti művek kiadására vállalkoztunk, amelyekről csak beszéltünk, de nem volt lehetőség azokat kézbe venni, mint pl. a Csíki Székely Krónika. Mára letisztultak a könyvkiadási törekvéseink is, gyerekkönyveket szeretnénk kiadni, valamint a folyóirat vonzáskörében levő szerzők irodalmi műveit, illetve továbbra is olvasmányt biztosítani a moldvai csángók számára. Közben ráébredtünk, hogy vannak csángó származású írók, költők. Mi adtuk ki Duma András, Iancu Laura, Demse Márton és Gábor Felicia köteteit.
- A lap jövőjét fürkészve lát-e valami újszerűt?
– A jövőre nézve online-ban, internetes változatban is gondolkodunk. Hiába idegen ez a világ nekem, aki a mobiltelefonját is alig, a számítógépét pedig csak írógépként tudja használni, ebben van a jövő. 2003 óta a www. hargitakiado.ro honlapot is rendszeresen olvassák,havi látogatottsága tízezer fölött van. Az előfizetőink, azaz biztos olvasóink száma pedig 1200.
– A mai ünnepségen kiosztják az idei nívó-díjakat. A szerzők díjazására mikortól adódott lehetőség?
– A díjakat ’98-tól adjuk. Eleinte még reklámokat is közöltünk a lapban, hogy pénzalapot teremtsünk, aztán kerültek szponzorok, támogatók, és így létrehoztuk a díjakat. Évente két-három szerzőt díjazunk. Az idén kivételesen öt díjazottunk van, hisz ünnepelünk, tízévesek vagyunk. A mostani díjazottaink a kezdettől fogva színvonalas írásokat közöltek nálunk, Szőcs Gézától az első lapszámoktól kezdve kapunk kéziratokat, Lakatos Mihály is állandó szerzőnk, Kenéz Ferenc az utóbbi időben lett hűséges munkatársunk, de Kerényi Feri bácsi, Petőfi-kutató és kitűnő irodalomtörténész több írását is lehoztuk már, Balázs Lajos a szentdomokosi néprajzi dolgozatainak nagyrészét nálunk közölte. Minket sosem a szekértáborok érdekeltek, hanem a jó kéziratok, és nemcsak Erdélyből, hanem Kárpátaljáról, Felvidékről és a tengerentúlról egyaránt.
– A szerkesztés mellett jut-e elég idő az írásra is?
– A szerkesztés gyönyörű munka, az adminisztrációs teendők már kevésbé, de egy főszerkesztő vállára azok is ránehezednek. Meg kellett tanuljam ezeket is, el kellett olvassam a törvényeket, de épp az adminisztrációs munka veszi el az én alkotó időmet. Már korábban is kijelentettem, nekem ez alatt a tíz év alatt fontosabb volt a lap, mint a magam életműve, a saját írásaim. Közel sem annyit írtam, amennyit szerettem volna vagy szeretnék. A lap létét és olajozott működését helyeztem előtérbe. Sokszor még álmomban is a Székelyföldet szerkesztem. Mindenesetre ennek a közösségnek köszönhetően nem éreztem és nem érzem az öregedés folyamatát magamon, ennek örülök, és elégtételt nyújt, hogy egyfajta szellemi autonómiát sikerült megvalósítani a lap által.
További ismertetés a következőről Hargita Népe, ANTAL ILDIKÓ