Magyarországon úgy pattant
ki a szövetségesek győzelméből a
demokrácia, mint Pallasz Athéné Zeusz
homlokából.
Nem született, csak lett; szerves fejlődés nélkül, vajúdás nélkül.
A görög istennőtől csupán abba különbözött, hogy vértezete igen hiányos volt.
Kardját és pajzsát a szövetségesek adták kölcsön. Bölcsességének madara pedig,
amely leginkább sötétben szeret szállni, tétován röpködött a hirtelen szabadság
hajnali fényében.
Fogyatékos eszmei
fegyverzetében nem is volt könnyű ráismerni. Csak a nevét tudták. Mindenki róla
beszélt; de ha bárkit megkérdeztünk, mit ért voltaképpen demokrácián,
pártállás, műveltség, hajlam és főképp érdekek szerint igen különböző
válaszokat kaptunk. Nem is lehetett másképp. A demokráciának nálunk nem volt
múltja, hagyománya, ideológiája — legkevésbé pedig becsülete. Huszonöt éven át
csak rágalmazták és eltorzították. A nácik-fasiszták azt magyarázták, hogy
demokrácia egyszerűen gazdasági
liberalizmust jelent. S hogy ez a „demo-liberalizmus” valójában‚
„plutokrata kapitalizmus”‚
vagy még egyszerűbben a „zsidó világuralom”
politikai formája. De miközben így gyalázták, ugyanakkor ki is sajátították
volna. Demokrácia, mondták, annyi, mint népuralom. Már pedig hol van másutt
valóságos népuralom, mint a náci-fasiszta országokban, ahol a különböző
„népszavazások’’ eredménye szerint a lakosságnak legalább kilencvenkilenc és
fél százaléka áll szívvel-lélekkel a „vezér” mögött? S hányan voltak, különösen
nálunk, akik a fasiszta rabulisztikának ezeket az önmaguknak is ellentmondó
hazugságait bevették.
De nemcsak a mi műveletlen
közvéleményünk nem tudta, mit kell demokrácián érteni. Világszerte tisztázatlan
volt az eszme, és mondjuk meg mindjárt, maradt máig is. Az itthoni eszmezavar
nem is tűnik annyira vigasztalannak, ha azt látjuk, hogy Angliában, Amerikában,
Franciaországban sincs egyetértés afelől, mi is voltaképpen az a demokrácia,
amelyért hat éven át harcoltak a világ haladó népei, s amit most különböző
irányzatok egyaránt meg akarnak védeni — egymástól.
A háború alatt a szövetségesek csak abban egyeztek meg, demokratikus
alapon fogják újjárendezni a világot. De sohasem mondták meg pontosan, milyen
demokráciát akarnak. Lehet, hogy nem is akarták megmondani, s valószínű,
hogy nem is tudták volna. Épp határozatlansága folytán tűnt ez az eszme nagyon
alkalmasnak arra, hogy rugékony kerete legyen a nemzetközi újjárendezésnek. Ha
valaki, akkor azt javasolta volna, hogy a kapitalizmus, vagy a szocializmus
alapján kell a rendezést végbe vinni, vagy egy közös „harmadik úton” (ami vagy
az egyik, vagy a másik oldal szemében mindig gyanús lesz): már akkor
kiéleződtek volna azok az ellentétek, amelyek így csak jóval később jelentkeztek.
A bizonytalan
értelmű „demokrácia” viszont, úgy látszott, maga az
a közös út, amelyen legalább el lehet indulni — majd aztán meglátjuk, hova jutunk.
S ez az út
annál inkább járhatónak tűnt, mert 1936 óta a Szovjetunió is a demokráciát
tette új alkotmánya alapelvévé. A forradalom konszolidálódásával az oroszok
valóban túlhaladták a kifejezetten és tudatosan antidemokratikus stádiumot, a
proletáriátus diktatúráját, s így utána elméletileg nem következhetett más,
mint a demokrácia. Pontosabban: a demokráciának valamilyen fajtája — amely
persze nem egészen olyan, sőt elég lényegesen másféle, mint a nyugati fajta. De
különbségeik mindenesetre kisebbeknek tűntek, mint az, amiben egyeznek: hogy
mindkettő szöges ellentéte a fasiszta diktatúrának.
Az adott
történelmi pillanatban pedig épp ez a közös
negatívum volt csak fontos. Nem látszott szükségesnek, még kevésbé
célszerűnek, hogy az ideológiai eltéréseket a szövetségesek tudatossá tegyék
önmaguk s a világ előtt. Újra bebizonyult, hogy gyakorlati politikát
leginkább mégis a fogalmak tisztázatlanságára lehet alapítani.
De csak
ideig-óráig. Az eszmei felületesség előbb-utóbb mégis meg bosszulja magát. Ma
is áll Kung Fucse két és félezer éves igazsága: „Ha a fogalmak nem helyesek,
a szavak nem egyeznek — ha a szavak nem egyeznek, a nép végül azt sem tudja,
hova tegye a kezét s a lábát.”
Ez már be is
következett, nálunk is, másutt is. Mind többen vannak, akik mind kevésbé
tudják, mit tegyenek és hova álljanak. A demokratikus eszme tisztázatlansága,
ami kezdetben előnynek tűnt, mind több zavart okoz. A munkás mást ért
demokrácián, mint a polgár, a paraszt mást, mint az értelmiségi; Nyugat mást,
mint Kelet. S egyértelmű meghatározás híján mindegyik a maga demokráciafogalmát
tartja egyedül helyesnek.
Ez az
önkényesség persze érthető, sőt bizonyos mértékig jogosult és termékeny is
lehet. A demokrácia nem matematikai fogalom, hanem történeti eszme. Értelmét
politikai harcok alakították ki és változtatták meg többször is a történelem
során. A tizennyolcadik század már egészen mást értett demokrácián, mint az
ókor. A nagy francia forradalom valójában csak a szót vette át, jobb híján, a
görögöktől, de új, tágabb és tisztább értelmet adott neki.
Demokrácia szó
szerint csakugyan annyi, mint népuralom. S az ókori demokrácia valóban ennyi
volt csak: az uralom egy fajtája. Persze, népen is mást értettek a régi
görögök, mint mi. Athénban például az a nép, amely az uralmat kezében
tartotta, mindössze húsz-huszonkétezer városlakóból és vidéki őstermelőből
állt; rajtuk kívül azonban négyszázezer rabszolga élt az athéni államban s
körülbelül negyvenezer betelepült gyarmatos, akik szabadok voltak ugyan, de
politikai jogok nélkül, viszont kötelesek voltak katonáskodni, és adót fizetni.
Ez a „nép” tehát eléggé zártkörű társaság volt; valójában a törzslakosságra
korlátozódott, s azon belül még egy bizonyos „fajvédelmi eszme” is érvényesült:
a teljes jogú állampolgárnak nagyszülőkig visszamenően igazolnia kellett
tiszta athéni származását.
De persze
anakronizmus lenne, ha erre a kétezer év előtti demokráciára mai mértékeinket
alkalmaznánk. Az ókori felfogás szerint a rabszolga egyszerűen nem számított
embernek; szavazati jogot adni neki ugyanolyan képtelenségnek tűnt, mint
meghallgatni a tehenek vagy a birkák véleményét. Az idegen pedig örülhetett,
hogy egyáltalában befogadták s engedték szabadon dolgozni, kereskedni. Fogadjuk
el tehát, hogy a húsz-huszonkétezer athéni őslakós csakugyan az akkori
értelemben vett politikai nép, a teljes démosz volt. S hogy tehát az
az állam, amelyben ez a nép uralkodott, nem pedig egy zsarnok, vagy egy
kiváltságos kisebbség, valóban demokráciának volt nevezhető — az ókori viszonyok
között.
Mai
értékelésünk szerint azonban ez az ókori demokrácia mindenesetre igen
tökéletlennek tűnik. Nemcsak mert társadalmilag szűk körű volt, hanem még
inkább azért, mert erkölcsileg viszont túlságosan tág volt. A népnek, azaz e
szűk körű nép többségének akarata korlátlanul érvényesült, igazság,
emberség nem szabott neki határt. A többség szuverénül döntött háború és béke,
élet és halál, állampolgárok szabadsága vagy rabsága felől. Márpedig, ha a
többség akarata korlátlan, akkor az államban mindent elérhet az, aki a
többséget meg tudja szerezni. Mindegy, hogy hogyan szerzi meg: hazugsággal,
vesztegetéssel, fenyegetéssel — s mindegy, hogy célja becsületes-e, vagy aljas.