Demokrácia és reakció Magyarországon
Csodálatos,
hogy
az idestova kétszáz esztendős
nyugati Demokrácia országaiban ezt sokan
még ma sem értik meg. Angolszász oldalról ismételtem elhangzott az a különös
felfogás, hogy „nekik mindegy, milyen uralom van Magyarországon, csak az a
fontos, hogy a kormány a nép többségére támaszkodjék”. Ugyanezt az elvet
hangoztatják más délkelet-európai államokkal szemben is. Tehát, ha például
Magyarországon szabályszerű demokratikus eszközökkel, tiszta választás útján, a
nép többségének akaratából egy reakciós kormány jutna uralomra, amely
eltörölné vagy legalábbis lényegesen megszorítaná a közszabadságokat,
visszacsinálná a földreformot, feloszlatná a munkáspártokat, s a többi haladó
pártot, helyreállítaná a királyságot vagy a kormányzóságot,
nem ismerné el a
parasztság és munkásság jogos életigényeit, és megfosztaná ezeket az
osztályokat azoktól az eredményektől, amelyeket eddig demokratikus úton
kivívtak, egyszóval elnyomná a demokrata kisebbséget (amely nálunk sajnos még
ma
is valóban csak kisebbség), s végül magát a demokráciát is megbuktatná:
ezek a nyugati formalisták ezt az uralmat is rendületlenül demokráciának
neveznék? Bizonyára, minthogy még mindig nem tudják, mi a különbség demokrácia
és puszta többségi uralom között.
Ez annál meglepőbb,
mert hiszen a nyugati felfogás szerint is
a
demokrácia, a szabadság államrendje.
A szabadság
pedig csak általános lehet, vagyis magában kell foglalnia a kisebbség
szabadságát is. Még akkor is, ha ez a kisebbség történetesen baloldali.
Miért nem
értik
meg ezt az egyszerű igazságot a nyugati demokrácia egyes hangadói?
Legfőképp nyilván az osztályelfogultság kényszerít rájuk szemellenzőt.
Ennek a
nyugati demokráciának nem az a hibája, hogy individualista. Mi is azt valljuk,
hogy a politika célja nem valami elvont eszmény, hanem az egyén jóléte.
S az egyéni élet legfontosabb értéke a szabadság. Minden baloldal mindig
az egyén szabadságáért harcolt. A rabszolgaság és a jobbágyság eltörlése, a
munkástömegek felszabadítása a korlátlan kizsákmányolás alól, végső soron csupa
individualista követelmény volt. Az elnyomott népek és osztályok szabadságharcában
mindig elnyomott emberek vágya lobogott jólétért, megbecsülésért, teljesebb
egyéni életért. És az individuális demokrácia, amikor az egyén jogait követelte,
ezzel egyáltalán nem zárta el a szociális fejlődés útját. Sőt éppen ezzel
nyitotta meg. A nyugati demokrácia, ha elvei abban a tisztaságban valósultak
volna meg, ahogyan filozófusai elképzelték, ma is életképes lenne.
De hát a
történelem nem elméletek szerint alakul, hanem útját harcok, s főképp
osztályharcok határozzák meg. Az individuális demokráciát a polgárság
vívta ki, a földesúri arisztokrácia és a királyi önkényuralom ellenében. De szögezzük
le mindjárt, hogy ez mégsem kizárólag a polgárságnak, s másfelől nem is
az egész polgárságnak műve volt. A nagypolgárság alig vett részt
ebben a harcban, sőt inkább ellene szegült. Franciaországban a forradalom
legmakacsabb kerékkötői a nagybankárok és egyéb gazdag burzsoák voltak. Ezek
óriási vagyont kerestek azokon az uzsorakölcsönökön, amelyeket a királyi
tékozlás a felesleges háborúk költségeire és nem utolsósorban a rohamosan
lezüllő arisztokrácia naplopóinak eltartására vett fel — s amelyeknek terhe
alatt legfőképp a parasztság fuldokolt. Ezek a nagyburzsoák az állam és a nép
kifosztásával szerzett vagyonukat jórészt földbirtokba fektették,
összeházasodtak a lecsúszott arisztokráciával, s érdekük már csak ezért is a
régi világ fenntartását követelte. S a tizenhárom amerikai gyarmaton is a
gazdag polgári réteg szegült ellene legtovább a függetlenségi mozgalomnak;
New-York állam például, már akkor is a nagytőkések hazája, végül is csak az
egyhangúság kedvéért csatlakozott a Nyilatkozathoz.
A demokratikus
forradalom derékhada itt is, ott is, főleg kis- és középpolgárokból állott. De
velük és mögöttük ott voltak a munkások és parasztok tömegei is. Hiszen maga a
polgár fogalma sem volt akkor még eléggé világos; a szó mai, osztályharci
jelentése csak később alakult ki. A párizsi külvárosok kis kézművese vagy az
apróbirtokos paraszt éppúgy tekinthette magát munkásnak, mint polgárnak, s a
szabad chance* - ok hazájában az
amerikai farmer és munkás sem vált el még élesen a kereskedőtől, vagy
gyárostól. Polgárnak lenni annyit jelentett, mint polgárosodni:
egy szabadabb életforma követelését a feudális önkény és megkötöttségek
helyett. A forradalom tömegei és gondolkodói az általános állampolgári szabadságért
küzdöttek, a citoyen jogaiért;
semmi esetre sem a bourgeois hatalmáért és üzleteiért.
Ám ez a
citoyen-eszme csakhamar letűnt, s az individualista forradalom eredménye
valóban a bourgeois-értelemben vett
További kivonatok a következőről Demokrácia és reakció Magyarországon