Modern
politikai pártok a
XIX. és a XX. században alakultak ki. Az államhoz és a közhatalmat gyakorló
egyes állami szervezetekhez (a bíróságokhoz, a parlamenthez, a kormányzati
apparátushoz) képest viszonylag későn váltak a
politikai élet szereplőivé a
pártok. Megjelenésük után viszont pár évtized alatt átalakították a politikai
rendszer szerkezetét, a politikai életet és a hatalomért folytatott versengés
mechanizmusát.
A filozófia, a szociológia
és a politikatudomány művelői korán felfigyeltek a pártok rohamosan növekvő
jelentőségére, az egész politikai életet átalakító szerepükre. A politikai
tudományok jeles művelőinek egész sora nagyon negatívan fogadta és értékelte a
pártok megjelenését. HUME korának pártjait két nagy csoportba sorolta: 1. a „személyes pártok”
csoportja, 2. a
valódi pártok, amelyeken belül elkülönítette: a szimpátián alapuló
pártokat, a
közös elveken alapuló világnézeti pártokat és a közös érdekeken alapuló
érdekpártokat. Mindegyik szerepét negatívan ítélte meg, kivéve az
„érdekpártokét”.
MOISEI OSTROGORSKI a századelőn megjelent művében az
állandóan működő „szervezett pártok” betiltását javasolta, mivel a szervezett
pártokat a pártoligarchia uralja, a választókat manipulálják, a pártgépezet
bürokratizálódik, a döntéshozatal egy szűk csoport kezébe kerül, a pártszervezetek
összejövetelein kevés ember vesz részt, a pártba való belépéssel az egyén
elveszíti individualitását. Ostrogorski szerint ezek a negatív hatások
veszélyeztetik a demokráciát — holott annak érvényesítésére jöttek létre a
pártok —, és korlátozzák az egyén szabadságát. Javasolta, hogy csak ad hoc
jellegű „választási pártok” vagy egy-egy meghatározott célra szerveződött
pártok működhessenek, amelyek a választások, illetve céljuk elérése után
feloszlanának.
A német ROBERT MICHELS — akire erősen hatottak
Ostrogorski nézetei — szociológiai elemzései alapján (a németországi baloldali
pártokat és a szakszervezeteket vizsgálta a század elején) arra a
következtetésre jutott, hogy: a demokrácia működtetéséhez pártokra van szükség.
„Aki pártot mond — oligarchiát mond.” A párton belül érvényesül az oligarchia
kialakulásának a „vastörvénye”, ami megszünteti a demokráciát.
A párt a demokrácia érvényesítése érdekében
kialakítja hivatásos apparátusát, ami viszont lehetetleníti a demokráciát.
Egyre nagyobb lesz a szakadék a cselekvő kisebbség és a passzív többség között.
A pártapparátus tagjai sajátos „kispolgári” réteget alkotnak, ragaszkodnak
pozíciójukhoz, mert az relatíve jobb életfeltételeket biztosít számukra.
Egyesek számára ez az egyetlen karrierlehetőség, ezért opportunista módon
kiszolgálják a pártvezetést, és elszakadnak a tagságtól, sajátos
pártoligarchiát alkotva.
A BLUNTSCHLI párttipológiájában elemezve —
elsősorban a protopártok kifejlődésére utaló kezdeti pártalakulatokat — a
vallási-politikai pártokat szektásodási hajlamuk miatt, az etnikai (nemzeti)
pártokat, a törzsi, regionális-területi pártokat és a rendi pártokat nem
tekinti szerencsés képződményeknek, mert a társadalom integrációjával szemben a
társadalomban és a politikában meglévő szakadékokat mélyítik el. Ugyanezt az
érvet hangoztatják az egypártrendszerű diktatúrák ideológusai is.
A kezdeti jelentős számú negatív elméleti értékelés
ellenére a pártok néhány évtized alatt a politikai élet főszereplőivé váltak.
Ennek egyik legfontosabb oka az általános választójog fokozatos kiszélesedése
volt. A választójog kiszélesedésével (50-60 év alatt a választásra jogosultak
száma a népesség 5-6 százalékáról 50-60, majd 70-80 százalékára növekedett)
mindaddig politikai képviselettel nem rendelkező tömegek váltak a politikai
élet alanyaivá. Ezeket a tömegeket szervezni kellett a politikai életben való
részvételre, a kiélesedett érdekkonfliktusok, a nagy társadalmi feszültségek és
a politikai csatározások átalakították a politizálás eszközeit és módszereit. A
pártok a politikát „kivitték az utcára” a parlamenti és kormányzati termekből
és folyosókról. A gyülekezési és az egyesülési szabadság szélesedése révén a
„szervezeti fegyver” — a párt- és érdekszervezetek alakítása — vált a
leghatékonyabb politikai eszközzé, az érdekek érvényesítésének esélyét
leginkább növelő politikai harci eszközzé. Egyeseknél nem maradt el a pártokat
misztifikáló, azokat karizmatikus erővel felruházó következtetések levonása
sem. (Lásd Lenin: Mi a teendő? c. politikai művében, később pedig a fasiszta és
bolsevik típusú totalitariánus pártok megjelenését és pártfelfogását.)
Az olasz ANTONIO GRAMSCI nem a pártokat általában, hanem
a pártok torz fejlődését, ennek a torzulásnak a következtében kialakult
bizonyos párttípust, a „totalitariánus pártot” és pártfejlődést tartotta a demokrácia
legfőbb veszélyének. A. Gramsci a modern pártot, mint szervezett és kollektív
politikai erőt a politika leghatékonyabb és legsikeresebb szereplőjének, a
modern politikai élet „új fejedelmének” nevezte, utalva N. Machiavelli
Fejedelem c. művére, amelyben Machiavelli összegezte a politika sajátos
törvényszerűségeit, rációit és eszközeit, amelyek a fejedelem számára a sikeres
politikai tevékenységet biztosítják. „Az új fejedelem, a fejedelem, mint mítosz
nem lehet valóságos személy, konkrét egyén; csak szervezet lehet; összetett
társadalmi elem, amelyben máris konkrét formát kezd ölteni a cselekvésben
felismert és részben érvényre jutó kollektív akarat. Ezt a szervezetet már
létrehozta a történeti fejlődés, s ez a szervezet a politikai párt...” A. Gramsci
hangsúlyozza, hogy a párt pozitív szerepet csak akkor tölt be, ha az ún.
„szerves centralizmus” alapján működik, vagyis ha „nyitott az alulról és
oldalról jövő nyomások iránt”. Ha nyitottsága megszűnik, akkor a „bürokratikus
centralizmus” hatja át a párt működését. A pártalakulás legtorzabb formája
pedig, amikor a párt ún. „totalitariánus pártként” kezd működni. A
totalitariánus párt monopolizálja a hatalmat, kiiktatja az ellenfeleket a
politikai életből, így megszűnnek a párt „politikai funkciói”. A párt tevékenységében
a technikai-szervező, a propaganda (a pártvezetés állandóan azt hangoztatja,
hogy tevékenysége mennyire sikeres) és a „rendőri funkció” kerül előtérbe. A
párttagokat „katonai típusú hűség” köti egy „láthatatlan központhoz”, amelynek
tagjai többnyire „nem is akarnak színre lépni”. A tömegekkel manővereznek és
vagy erkölcsi alapú propagandával, vagy egy „messianisztikus jövőképpel”
próbálják megnyerni és ösztönözni őket a politikai célok elérésére, az átmeneti
nehézségek eltűrésére.