Az Európai Unió és a kisebbségi nyelvek

2007 jan. 1. óta az EU-ban 23 hivatalos nyelv használható, amely a következők:
angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, lítván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák és szlovén.




Az EU-ban élő kisebbségek jogainak bármilyen formában való egységes és unió szintű elfogadása gyakorlatilag mind a mai napig nem tartozik a politikai realitások közé. Az Eu alapvetően a szabad piaci verseny és az egységes piac kiteljesítését jelenti. Ezért a tagállamok vonakodnak az EU hatáskörének a politikai kiterjesztésétől, így a nemzeti és kulturális, nyelvi kisebbségek jogainak Unió szintű megfogalmazásától is.


Kisebbségekkel foglalkozó intézmények és a kisebbségek nemzetközi jogai:



1992: EBESZ - Kisebbségi Főbiztos intézményének létrehozása, 1992: Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, 1992: ENSZ Közgyűlés Nyilatkozata - Nemzeti vagy etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogai, 1995: Keretegyezmény a Nemezeti Kisebbségek védelméről.


Az Eu sok esetben inkább "nemzetek feletti szervezet", ezért nem vesz részt a kisebbségvédelem terén megindult nemzetközi együtt működésekben és kodifikációs folyamatokban. Az EU tagállamai egyenként tagjai az EBESZ-nak, az ENSZ-nek, de mégis nagyon eltérőek a kisebbség védelméről szóló nézeteikben, így az EU-ban bármilyen egységes és közös fellépést nehezen lehet elképzelni a kisebbségek védelméről. Ezért nem csatlakozott az ET Regionális és Kisebbségi nyelvek Európai Chartájához: Görögország, Írország, Portugália, Belgium, Franciaország, Olaszország és Luxemburg. 
Az EU szervei közül, sem az EU-tagállamok kormányait képviselő ET-ban, sem az EB.-n belül sosem merült fel, hogy az EU közös kisebbségi kötelezettséget vállaljon a saját kisebbségeiért. Ebből következik, hogy az Unión belül nem egyértelműen lehet más fórumokon, nemzetközi szervezetekben megfogalmazott európai kisebbségvédelmi standardok alkalmazása, illetve átvételének kérdését felvetni. AZ EU kisebbségpolitikai megközelítése több szempontból is ambivalens (ellentétes érzelmű). Annak ellenére, hogy az EU-ról szóló Maastrichti Szerződés elfogadása (1992) óta különös figyelmet szentel a kulturális, nyelvi, regionális sokszínűségben rejlő egység kinyilvánításának. És ennek ellent mond az is, hogy az EU határain belül és kívül élő kisebbségek követeléseinek elismerésében kettős mércét használ (pontosítva saját területén nem védelmezi és követeli meg a kisebbségvédelmet csak az EU területén kívül). 


Az ET. egy diszkrimináció-ellenes cikkelye, amely 1999-ben lépett hatályba az Amsterdami Szerződésben. A szerződés felhatalamazta az ET-t, hogy "megfelelő intézkedéseket tehet a nemen, faji, etnikai eredeten, valláson vagy más meggyőződésen, életkoron vagy sexuális irányultságon alapuló diszkrimináció elleni küzdelem érdekében". De érdemes megfigyelni, hogy a nyelvi közösséghez tartozáson alapuló diszkrimináció nem szerepel a felsorolásban, annak ellenére, hogy nagy számban élnek nyelvi kisebbségi közösségek az Eu tagállamaiban, amelyek nyelvhasználatukban, anyanyelvük elsajátításában sokszor hátrányos megkülömböztetést szenvednek el. Hasonlóképpen ellentmondásosnak tűnhet, amikor az EU kisebbségeket érintű regionális politikájáról beszélünk, leginkább a regionális kultúrák uniós elismeréséről, amely csak látszólagos támogatás, mert ami csak néhány területileg honogén regionális kisebbségek kultúrájának fejlődését erősítheti.


A tagállamok regionális kulturális sokszínűségének elismerése (politikai szinten Régiók Bizottsága felállításában, gazdasági szinten pedig a Regionális Fejlesztési Alapon (ERDF) keresztül) támogatni látszik területileg  homogén kisebbségeket, amennyiben az általuk lakott terület egybe esik a támogatásban részesülő közigazgatási régióval.