Kézközépcsont-ujjízületek (
articulationes metacarpophalangeae). Itt ismét a hüvelyké eltérő a többiétől, és
azonos szerkezetű a következő pontban tárgyalt ujjperc közi ízületekével. A II-V. ujj metacarpophalangealis ízületei korlátolt szabad ízületek. Az ízfej kétoldalt levágott gömb alakú, az ízvápa az alappercek lapos tányérszerű mélyedése.
Tokja főleg dorsalisan igen bő, papírszerűen vékony, de az ujjfeszítőizmok inaitól védett. Volarisan a tokba rostporcos lemez épül be (
ligamenta palmaria), melyeken volar felől proximodistalis irányú sekély barázda látható az ujjhajlító inak befekvésére.
A szomszédos ízületek (persze az I. kivételével) e palmaris lemezeit erős
szalag (
ligamentum metacarpeum transversum profundum) köti össze egymással, így mintegy összefogja a kézközépcsontok fejeit. Legfontosabbak az oldalszalagok (
ligamenta collateralia), amelyek a kézközépcsontok fejeinek levágott oldalfelszíneiről dorsalisan erednek, és legyezőszerűen kiszélesedve húzódnak az alappercek két oldalához. Nyújtott ujjak mellett igen lazák.
Mechanizmusai elég szabadok. Az ujjak alappercei derékszögnél kissé jobban behajlíthatók (
flexio), és egyénileg változó módon feszíthetők (
extensio), illetve (inkább a nőké) dorsal felé is túlfeszíthetők (ti. a nyújtott helyzeten túl is,
hiperextensio); ennek gátját a volaris szalagok képezik. A tenyér síkjában az ujjakat szétterpeszthetjük (
abductio) és összezárhatjuk (
adductio), sőt kissé eltérő síkba helyezett ujjakat - főleg a II.-at és az V.-et a többivel - keresztezhetjük is. Ezt a laza oldalszalagok engedik meg. Behajlított ujjak mellett azonban ez az abductio-adductio teljesen megszűnik a dorsalisan - tehát excentrikusan - eredő oldalszalagok megfeszülése miatt. Ehhez járul még, hogy a metacarpusfej volar felé szélesedik, tehát behajlított ujj mellett az oldalszalagok még a fej szélesebb részét is körül kell hogy öleljék. Aktív rotatio a metacarpophalangealis ízületben nincs, passzív is nagyon kevés.
Ujjpercek közti izületek (
articulationes interphalangeae) és a
hüvelyk kézközép-ujjízülete (
articulatio metacarpophalangea pollicis). Az ujjpercek közötti ízületek szalagkészülék és az ízületi tok szerkezeti viszonyai tekintetében teljesen azonosak a leírt metacarpophalangealis ízületekkel, azzal a különbséggel, hogy a ligamenta collateralia feszesek, és az ízfej tengelyében erednek. Az ízvégek alakja azonban nem gömb-, hanem típusos hengerfelszín (trochlea), dorsovolaris vályúval és beleillő léccel. Mechanizmusa ennél fogva tiszta ginglymus, tehát egyetlen haránttengely körüli
flexio és
extensio; oldalirányú eltérés még passzívan sincs. A proximalisabb ízület 90o-nál valamivel jobban, a körömperc ízülete valamivel kevésbé hajlítható be. A hajlítást a lágyrészek összetorlódása, a feszítést a volaris rostporcos szalagbetétek akadályozzák. A hüvelyk-körömperc sok embernél az egyenesen túl hátrafeszíthető, a többi ujjé általában kevésbé.
Az
emberi kéz műszerszerű, a legfinomabb manipulációkat magában foglaló tevékenységhez való bámulatos alkalmazkodását az izomrendszer és a kéz egyéb lágyrészeinek ismertetésénél (lásd kéz és ujjak tájanatómiai vonatkozásai, bőr és származékai) még részletesebben lesz alkalmunk tárgyalni. Nem csupán az emberi munkatevékenység legfontosabb szerve, hanem az ember arca után - helyesebben mellett - legkifejezőbb testrésze. A kéz nemcsak taglejtésével (gesztikuláció) válik kifejezővé társalgás, szónoklás és legmagasabb művészi fokon a pantomim és a színészi alakítás során, hanem akár nyugalomban is jelzi birtokosának korát, nemét, lelkiállapotát, temperamentumát; sok esetben jelleméről, és utoljára, de nem utolsósorban, foglalkozásáról vagy “hobby”-járól is sok mindent elárul. (Az persze már babona vagy csalás, hogy a kézből az ember jövendő sorsára következtetés lenne levonható.) A kéz művészi ábrázolása a képzőművészet egyik legigényesebb feladatköre. Stilizált, perspektíva nélküli, sztereotip kézábrázolásaival is az óegyiptomi művészet a kifejezések utolérhetetlen gazdagságú tárházát teremtette meg, mégis az európai kultúrkörben a kéz valódi apoteózisát a gótikus művészet nyújtja, részben talán a kézművességnek a városi kultúrában elfoglalt kulcshelyzete miatt is. A reneszánsz nagy művészeinél (lásd pl. Leonardo da Vinci “Utolsó vacsorája”) a kéz ábrázolása inkább az “általánosabb emberi” kifejezésére törekszik. Más irányú, de egyenértékű az indiai és főleg a hátsó-indiai művészi meglátás az emberi kézről, és kifejezésre való használatáról. E kultúrkörben a táncban, helyesebben inkább a mozdulatművészetben a kézmozdulatok kifejező ereje jut el a művészi kifejezés egyik kultúrtörténeti csúcspontjára.