Ha'aretz - Csak még egy

Doron Rosenblum

Valahányszor a Hamasz, vagy más szélsőséges palesztin szervezet a fáradtság jeleit mutatja, vagy jeleket küld Izraelnek, hogy érdekelné a nyugalom, a hadsereg Haim Guri "Sápadt felderítő"-jéhez hasonló refrént dúdol a kormánynak: "csak még egy pillanat anya, csak még egy pillantás, te mindig elrontod amikor már majdnem".

Mit kértünk összesen? Még öt perc és az ellenség megtört volna, még egy csata, vagy egy bekerítés Bint Dzsabiltól északra - és a Hizballah szilánkokra roppant volna, még egy akció egy menekülttáborban a Területeken, vagy Gázában, még egy vezető megsemmisítése - és minden máshogyan nézne ki: a szélsőséges iszlám kitörte volna a nyakát, a szélsőséges szervezetek és a "gonosz tengely" országai lábuk közé húzták volna a farkukat, megbánják, hogy rossz úton járnak és megváltoztatják politikájukat. Röviden: "a harc eldőlt volna" és az ellenség feltétel nélkül megadta volna magát. A tiszti kar krémje hozzá szokta tenni: "és a kormány politikai cselekvési teret kapott volna".

Ez a szokásos őrlés (amit a nép "hagyjátok a hadsereget győzni"-nek nevez) tulajdonképpen asztalcsapkodásra hasonlít abból a tényből kifolyólag, hogy Izrael soha az életben nem lépett akcióba, vagy háborúba úgy, hogy okos és egyértelmű országos célt követett volna. Többnyire ideges védekezési reflexről van szó, haragos megtorlásról, vagy az arabokba szándékozunk pedagógiai tanulságot beleverni - ötleteket húzunk elő a hadsereg "fiókterveiből", vagy "célbankjából".

Mivel az ilyen kezdeményezések szinte kizárólagos szerzői jogai a hadsereget illetik, a hosszukra és tartalmukra vonatkozó utolsó szó is neki van fenntartva. S valóban, egy izraeli vezetőnek gránitból kell lennie ahhoz, hogy ellenálljon ennek a "csak még egy pillanat"-nak, amikor a hadsereg "a folyamat befejezése"-ért vakarózik és csábító lenne "nagy kasszát besöpörni", mielőtt bezárják a kaszinót.

Ez a csábítás talán kicsit vesztett erejéből a Gáza környéki területek állapotából következően, az intifáda és a libanoni háború után. De maradt egy trükk, ami sohasem csalt meg, egy akciócukorka, ami nem vesztette el az ízét, legalábbis nem bizonyosodott be hosszútávon feltűnő sikertelensége: "a célzott megsemmisítések politikája".

Nem szabad alulértékelni az ellenség ezen Achilles-inának felfedését - annak felfedezése, hogy a terrorszervezetek vezetői, akik ezreket küldenek a halálba cidrizni kezdenek és következtetéseket vonnak le amint az ő saját életük kerül szóba. Attól is tekintsünk el egy pillanatra, hogy Izrael ma egyetlen, bizonyítottan (egyelőre) effektív visszatartó eszköze nem megfontolt stratégia eredménye, nem csillogó felsőfokú technológia igénybevétele, hanem valami brutális és elkeseredett módon a bűnszervezetekről szóló filmekre hasonlít: egyszerűen pisztolyt szorítani Ismail Hania és két-három kollégájának halántékához.

Ez a jelenlegi visszatartó ereje a térség vezető országának és ez az a meghatározó cselekvési terület, ahol mindannyiszor felkérnek bennünket "csak még egy pillanatot" várni azzal a hudna-smudnával (fegyverszünet) - miért álljunk meg? Hát már majdnem megtörtek, miért elrontani "amikor már majdnem"?

Úgy is van: létezik egy eszköz, amiről nem bizonyosodott be, hogy ne lenne effektív, ráadásul nem is működött azonnal bumerángként, ahogy ahhoz hozzászoktunk. Nem csoda, hogy beleszerettünk és újra és újra használni akarjuk. A baj az, hogy ez a fegyver fogyóeszköz (hány megsemmisítenivaló szaladgál még?), másrészt - miképp és mikor fogjuk tudni, hogy győztünk, amikor fogalmunk sincs róla, hogy mit is akartunk eredetileg elérni? Miben mutatkozik majd meg az ellenség legyőzése: a cionizmus elismerésében? Tömeges betérésben? Egy szerencsétlen tíz-húsz éves fegyverszünetben?

Ha ez a dolog saját magunknak sem világos - ne csodálkozzunk rajta, hogy ez a "csak még egy pillanat" már hatvan éve tart.