.A
fénykép csak egy négyszög alakú, vékony tárgy, amelynek egyik oldala általában fehér, a másik pedig úgy veri vissza a fényt hogy az emberi agyban kétdimenziós képpé alakul át, mégis ugyanabban az emberi agyban bizonyos asszociációkat, gondolattársításokat és érzelmeket indít el, olyasféleképpen, ahogy egy tó felszínén különféle mintákat rajzolnak a belédobott kavicsok. A kavicsok nem tudnak önmaguktól egymást metsző köröket rajzolni. A
fotográfus az aki bedobja a kavicsokat a tóba, és a néző az kinek agyában gondolat és érzelemkarikákat indít el a fotó. Ez a hasonlat azonban sántít annyiban, hogy a kavicsok súlyát, alakját és röppályáját ismerve ki lehet számítani, milyen alakzatokban fogja fodrozni a tó felszínét, a fénykép esetében viszont a befogadó mindig különböző tapasztalatokkal, ismeretekkel rendelkezik a világról, ezért válthat ki ellentétes érzelmeket ugyanaz a
fotó (például egy volt világháborús szovjet katona képe bajtársának, vagy egy német veteránnak mutatva). A fotók hatásosságát akár úgy is mérhetnénk, mennyire marad meg agyunkban az a bizonyos kép. Vannak olyanok, melyeket szinte azonnal elfelejtünk, és vannak azok a képek, amik szinte szimbólummá váltak.Napjainkat szinte betöltik a fényképek. Még ha csak az állóképekről beszélünk, akkor sem kerülhetjük ki ezt a tényt. A valóság e módon való tolmácsolása ugyan különböző küldetéseket tölt be világunkban, mégis leggyakrabban két olyan formában találkozunk vele, amely főleg a fotó információtartalmára épül. Az első esetében- legyen ez az emlékkép kategória - a kép gazdája már találkozott (a valóságban) annak témájával, és maga a kép már egyszer átélt érzelmeket idéz fel.Az emlékkép (az a fajta amit az emberek maguknál hordanak, vagy a kandallón, zongorán tartanak) általában valamilyen rokont, ismerőst, kedvest, háziállatot, ritkább esetben táj-vagy városképet vagy kedvenc tárgyat ábrázol. Funkciója is az, hogy felidézze a találkozást, vagy az emléket. (Persze megoszthatóvá is teszi a tulajdonosának emlékét-érzelmét -nézd, a barátnőm, hát nem gyönyörű?) Kicsit olyan ez mit a Kis Herceg rózsája (bár az emberek erre csak ritkán jönnek rá) amit a kép ábrázol, (sőt talán maga a kép is egy kicsit) légyen az nekik nagyon-nagyon fontos, másnak általában csak egy a többi száz- meg százezerből. Másik, az emlékképnél is gyakoribb funkció a reklámkép, melynek tartalma terjedhet a termék/szolgáltatás egyszerű bemutatásától (fényképes autós apróhirdetések) a tárgy idealizálásán keresztül (műanyag mobiltelefon fehér háttér előtt mint a leghőbben vágyott tárgy, mely mellesleg egy év múlva már elavult és divatjamúlt) szinte filozófiai magasságokba képes emelkedni, történetet mesél, vagy eszméket kapcsol a termékhez/szolgáltatáshoz persze ez olykor nem kis mértékben köszönhető a hozzá kapcsolt szövegnek is (pl.: Benetton plakátok). A reklámfotók azok, amelyekkel a találkozást ha akarnánk is nagyon nehezen tudnánk elkerülni. A városi ember -de lassan a falusi is- ha kilép az utcára, roppant inger(-és fénykép) gazdag környezetbe kerül. Ez sajnos fásulttá is teszi az embereket a fényképek iránt, s ezentúl még az érdeklődés felkeltését nehezíti az is, hogy a
reklámfotó (de ez sajnos igaz a fotó egész világára is) már nem tud igazán újat nyújtani, csak az eddig felfedezett témákat és stílusokat variálja.Persze alapjába véve nem lenne ezzel baj, de a nyugati társadalmak egyfajta erőltetett fejlődésre épülnek, ahol minden ami fél évnél idősebb, kis túlzással már elavultnak és értéktelennek tűnik, és aki nem tud úgymond „megújulni”, legyen bár egy cég vagy egy ember, az szinte már elveszettnek tekinthető. Éppen ezért van nehéz dolga az olyan reklámfotósak, (vagy akár a fotóművésznek) aki igazán újat szeretne létrehozni. Ma már csak a tabutémák döntögetésével, a meghökkentéssel, vagy felháborítással lehet „újat” mondani, és persze vannak olyan ádáz egyének, akik örömmel töltik be ezt a -nem is kicsit- sátáni szerepet, amely a társadalom kohézióját is rombolja.
További összefoglalók a következőről A fotó