A
stagfláció közgazdasági fogalom: olyan magas infláció (áremelkedési ütem), amely lassú
gazdasági növekedéssel vagy akár
recesszióval, illetve magas munkanélküliséggel párosul.
A szó maga a "stagnálás" és az "infláció" szavak összevonása.
Ha egy gazdaság stagflációba lép, ezt problémának szokták tartani, mert egy ilyen helyzet megnehezíti a költségvetési politika és a monetáris politika hagyományos eszközeinek az alkalmazását, amelyek általában arra a logikára épülnek, hogy a
gazdasági növekedés lelassítása alacsonyabb, felgyorsulása magasabb inflációval jár. Stagflációs helyzetben, amikor a növekedés alacsony, az infláció pedig magas, az egyik probléma orvoslása a másik súlyosbításához vezethet és ez áttételes hatásokon keresztül negatív módon, visszahathat az orvosoltnak hitt problémára is.
A jegybankok stagflációs helyzetben csak két olyan politika közül választhatnak, amelyek negatív hatásokhoz vezetnek:
A pénzkínálat emelésével ösztönzik a gazdaságot, ami felgyorsíthatja az amúgy is magas inflációt.
Az infláció csökkentése érdekében szigoríthatják a monetáris politikát (aminek fő eszköze a kamatok emelése lehet), ez azonban még magasabb munkanélküliséget és még lassabb gazdasági növekedést okozhat.
Az állami költségvetésre ennél bonyolultabbak lehetnek a
stagfláció hatásai. A magasabb infláció, ha minden egyéb változatlan, megemelheti az állam bevételeit és kiadásait is, és mind a bevételek, mind a kiadások csökkenhetnek, ha lassul a gazdasági növekedés. Az egyik közgazdasági gondolkodás szerint a helyes politikai keverék stagflációs helyzetben, ha a kormányzat ösztönzi a növekedést a kiadások emelésével vagy az adók csökkentésével, míg a jegybank kamatai emelésével küzd az infláció ellen. A más-más stagflációs helyzetekből azonban más-más gazdaságpolitikai keverék jelentheti a kiutat.
A fenti sorok, gyakorlatilag a meghatározást takarják, valahogy a tankönyv szerint, amit a közgazdászok tanulnak.
A nemzetközi és a magyar elemzők szerint is ez várható a magyar gazdaságra, ha a jegybank nem avatkozik közbe a monetáris politika irányelvei szerint. A mindenható monetáris politika! Tisztelt gazdasági vezetők, nem kéne már végre észrevenni, hogy a monetáris politika megbukott? Hosszú – hosszú évtizedek óta követik egymást a fellendülések és a gazdasági „csodák”, mert ha valaki pár évig eredményeket ér el, már gazdasági csodáról beszélnek. Jó példa erre a „kistigrisek” esete, Korea és társai, pár évvel ezelőtt azt mondták az elemzők, hogy ők lesznek a 21. század vezető gazdaságai. Hát nem így lett, a lufi kipukkadt. Visszatérve a magyar kérdésre, a pár forintos ingadozás, le és fel, olyannyira megrémíti a gazdasági szakembereket, hogy a jegybank kamatot emel, vagy legalábbis tervbe van véve, hétfőn kiderül. Ha erősítik a forintot, legalábbis a döntésképes emberek szerint, megóvhatják a forintot a spekulánsoktól, a forint elleni támadástól. Sajnos nem így van. A Spekulánsok alig várják, hogy még erősebb legyen a forint, hiszen nincs mögötte gazdasági érték. Aki valamennyire ismeri, visszagondolhat Soros György és csapata, az angol font elleni támadására. Indokolatlanul magas volt a font, Sorosék felvásároltak, és olyan pénzügyi háttér volt mögöttük, hogy az angol jegybank kénytelen volt engedni. Soros 17 fontot keresett minden egyes angolon, kb. 1 milliárd fontot. Hangsúlyozom, a forint indokolatlanul magas, az EU által „előírt” 3%-os inflációt semmiképpen nem tudjuk tartani, később lesz eurónk, és akkor mi van? Mindenképpen kierőszakolni az eurót, úgy, hogy a gazdaság és a lakosság vigye el a balhét a lehető legnagyobb felelőtlenség lenne. Egyet nem értek, bár egy régi bölcsesség talán megmagyarázza. A döntéshozók, szakemberek, a saját pénztárcájukat remekül irányítják, most nem arra gondolok, amit a demagóg emberek, általában a fél ország mond, hogy „ellopnak mindent ezek a mocskos komcsik”, (ezektől a dumáktól mindig hányingerem van, és ökölbe szorul a talpam), szóval ezek az emberek az közpénzekkel nem tudnak bánni