Már az alcím is sokat sejtet:
Egy terapeuta történetei. Semmi tudományosság, semmi "pszicho". Egy ember mesél arról,
hogy milyenek is vagyunk. Feldmár Andrást nagyon szeretem. Talán azért,
mert elsősorban ember,
és csak másodsorban pszichiáter. Nem az a gyógyszerszagú, fehér köpenyes, aki távolságtartó szemüvege mögül megfigyel, mint valami nagyító alatti kis állatkát, amiben elromlott valami,
vagy aki hümmögve hallgat, vagy éppen drasztikusan szeretne mások életébe beavatkozni. Ő figyel. Hallgat, és ahogy mondja, megpróbálja elképzelni, vajon ő milyen körülmények között viselkedne úgy, mint szenvedő páciense. Azonosul beszélgetőtársával és próbál olyan érzelmi közeget teremteni számára, ahol lehetőség van arra, hogy akár a súlyos lelki zavarokkal küszködők is megnyilhassanak, biztonságban érezhesség magukat. Türelemmel, szeretettel, megértéssel, a páciensek számára valószínűleg sosem tapasztalt elfogadással. Feldmár András számára nincs olyan, hogy "pszichiátriai betegség". Viszont van "megfagyott pillanat" ahol egyszer (gyerekkorban) valami elakadt, megakadt, valamire nem kaptunk választ, valamit nem élhettünk meg, nem érezhettünk át. És onnantól kezdve cipeljük magunkkal terheinket, torzul érzelmi világunk, sérülnek kapcsolataink, vagy talán arra sem vagyunk képesek, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki. Feldmár András történetei ebben a könyvében nem mindig sikertörténetek. Nem feltétlenül beszélnek csodálatos gyógyulásokról, mert nem is lehet minden zavart elsimítani. A szerző azonban nem bestsellert akart írni, hanem azt, ami a valóság. A sajátja és a betegeié. A könyv történetei egészen elképesztő világba kalauzolnak minket. Furcsa felnőttek, akik kettős személyiséget hordoznak magukban úgy, hogy erre csak hosszú évek alatt jönnek rá, vagy szoros emberi kapcsolatra képtelenül madarakkal veszik körül magkat, és önmaguk kínzójaként élik életüket, kényszeres viselkedésüktől szenvednek (vagy nem szenvednek, de azért egy pszichiáterrel szívesen megosztják izgalmas élményeiket). Persze a súlyos felnőttkori zavarokat súlyos gyerekkori élményekre lehet visszavezetni. Bántalmazás, lelki és testi erőszak, érzéketlenség. Meglepődve és néha elborzadva olvashatjuk, hogy elménk mit talál ki védekezésképp, hogy túléljen. Szeretem Feldmár Andrást, mert spirituálisan gondolkodik. A szeretet és az ébredés fontosságát hangsúlyozza. Ébredés a családi, társadalmi elvárásokból, azoknak a gátaknak a lebontásával, amelyek megakadályoznak minket abban, hogy igazán önmagunk legyünk. És szeretem
azért is, mert
úgy gondolja, hogy egy jó tibeti orvos személyreszóló mandalájával meggyógyulhatunk bármilyen betegségünkből.
További összefoglalók a következőről Feldmár mesél