A gerincoszlopunk tetején lévő, mintegy 1300 gramm súlyú, tekervényes szövetállomány,
az AGY az egyik legcsodálatosabb emberi szerv - minden folyamatot rögzít, aminek tudatunk valamilyen okból figyelmet szentel. Segítségével képesek vagyunk rég látott-hallott dolgokra emlékezni, de azt is agyunknak „köszönhetjük“, ha a pár perccel ezelőtti eseményekre nem emlékszünk. Az átlagember a tökéletesség két pólusa közt helyezkedik el – a tökéletes
emlékezés és a tökéletes feledés között. Valószínűleg mindannyian jártunk már közel mindkét véglethez: Egy vizsga előtti órában szinte betéve tudjuk az egész könyvet, pár hónapra rá (ha az említett könyvet azóta nem vettük a kezünkbe) alig pár dologra emlékszünk. Hiszen az EMLÉK nem más, mint „az agyi neuronok közötti kapcsolatok meghatározott, tárolt variációja“. Agyunkban kb. 100 milliárd neuron (idegsejt) működik és ezek mindegyike 5-10 ezer kapcsolatot, ún. szinapszist képes létesíteni más neuronokkal. Vagyis minden emlékünk az agyunk idegsejtjei között kialakult kapcsolatok egy-egy elraktározott változata. S hogyan zajlik az emlékezés folyamata? Az agykéreg erre specializálódott részei felfogják a szenzoros üzeneteket, amelyeket azonban kb. egy ezred másodpercig tárolják. Az információkat, melyek a homloklebenybe áramolnak, agyunk készenlétben tartja, azaz mindenki EMLÉKSZIK, hogy most a memóriáról olvas. A fontosabb adatokat, információkat a
hippokampusz és a mediális halántéklebenyek egyéb részei pár másodperc elteltével kódolni kezdik, majd a hippokampusz más kapcsolódó agyterületek segítségével a RÖVID távú memóriát HOSSZÚ távú memóriává alakítja. A hippokampusz az emlékeket csupán rögzíti, a tárolás az agykéreg azon a területén történik, amely az eredeti információt érzékelte és feldolgozta. A szakemberek a 19. század vége óta megkülönböztetik a rövid és a hosszú távú emlékezetet, és tudják, hogy a kétféle memória az agy különböző területeihez kötődik. Így ha az ember hippokampusza „megbetegszik“, képtelen bármire is emlékezni, hiszen hippokampusz híján nem rögzülnek az emlékek. A kutatók általában kétféle memóriát különböztetnek meg: a deklaratív (expicit) és a nem-deklalratív (implicit) memóriát. Az első segítségével tudjuk megmondani, milyen színű az autónk vagy, hogy hol jártunk tegnap. Az implicit memória segítségével pedig el tudjuk végezni azokat a cselekvéseket, melyeket „célzott gondolkodás nélkül“ teszünk: biciklizünk, korcsolyázunk, anélkül, hogy tudatosan belegondolnánk, hogyan is kell ezeket a cselekvéseket végrehajtani. Ebből következik, hogy a különböző tanulási készségek agyunk más-más területeihez kapcsolódnak. Az ókorban a legfőbb emberi értéknek a jó memóriát tartották, mert segítségével óriási ismeretanyag befogadása vált lehetővé. Napjainkban azonban kérdéses, hogy szükség van-e a jó memóriára, hiszen számos egyéb „memória“ áll rendelkezésünkre: fényképek, videófilmek, könyvek, naptárak, emlékeztető cédulák, s nem elfeledkezve a számítógépről sem. „Mivel azonban a tapasztalat az emlékekből, a bölcsesség pedig a tapasztalatokból táplálkozik, a jobb emlékezet nem csak a világ, de talán önmagunk jobb megismerését is jelentené.“