Hiperaktivitás

A hiperaktivitás gyakori rendellenesség, mely félrevezeti a tanárt, a szülőt és megakadályozza a gyereket abban, hogy olyan szinten tanuljon, amire egyébként képes lenne.
A vizsgálatok szerint a hiperaktív gyerekek között négyszer-ötször annyi a fiú, mint a lány. A hiperaktivitás rendszerint öt-hat éves kortól diagnosztizálható, mely a viselkedésnek három fő területén - a motorium, az impulzivitás és a figyelem területén - jelenik meg.
                A DSM – IV I. tengelye értelmezése szerint a csecsemőkorban, a gyermekkorban és a serdülőkorban jelentkező zavarok közé sorolható a hipermobilitás és a figyelemzavar.
 A két kategóriát gyakran szokták együtt leírni, mivel legtöbb gyereknél a figyelemzavar a hiperaktivítással kapcsolódik. Ezt a kombinált típust szokták ADHD szindrómával jelölni.
Az ADHD – attention deficit hyperactivity disorder – gyakran már iskoláskor előtt megnyilvánul.
Az ebbe a csoportba tartozó rendellenességek általában a felnőttkor előtt jelentkeznek, és néha felnőttkorra el is tűnnek. Idetartoznak: a tanulási zavarok, a figyelemhiányos hiperaktivitás, a viselkedészavar, valamint a szeparációs szorongás.
A legtöbb tanár és sok szülő hallott már a “hiperaktivitásról”, pontosabban a figyelemhiányos hiperaktivitási rendellenességről, de általában nem is tudjuk mit jelent ez. Nem minden folyton izgő-mozgó gyermeknél állapítható meg hiperaktivitás, akiknél állandó figyelmetlenség, koncentrációs zavar, túlnyüzsgés, erős impulzivitás figyelhető meg, többnyire együttesen, valószínűséggel hiperaktívnak tekinthetők.
                A túlzott mozgásigény hiperaktivitástünetei között első helyen említhető, ha a gyermek ülés közben babrál, fészkelődik, ha elhagyja helyét olyan helyzetekben, amikor elvárják tőle, hogy ülve maradjon.
A kutatók évtizedek óta világszerte próbálják feltárni a figyelemzavaros hiperaktivitás okait. Miután számos, figyelemhiányos hiperaktív diagnosztizált gyermek agyát műszeres vizsgálatnak vették alá a homloklebenyük, amely a magasabb szintű intellektuális és szociális tevékenységek irányítója, valamint a homloklebenyhez kapcsolódó struktúrák a normálisnál mintegy tíz százaléknál kisebbek.
                Az ilyen gyermeknek a társas kapcsolatok terén is nehézségei vannak, nehezen tud együttműködni másokkal, látszólag nem törődik a másik érzéseivel, hajlamos a basáskodásra. Mindig ő akar a vezér lenni - mondják a társai. Ez nincs mindig egészen így. Nem feltétlen az a célja, hogy irányítsa a játékot, hanem nem tudja elviselni, ha nem történik azonnal az, ami eszébe jutott. Emiatt az iskolában a többi gyerek könnyen kiközösítheti.
Az izületek hajlékonysága a gyermekkorban gyorsan, a felnőt korban lassan, de folyamatosan csökken. Feltételezhetnénk, hogy a hipermobilitás-szindrómában szenvedő betegek tünetei csökkenek, s talán meg is szűnnek az idő előrehaladtával, de ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A serdülőkorban kezdődő tünetek a felnőttkorban is megmaradnak, sőt még intenzívebbé válnak. A hipermobilitás a normális izületi mozgás spektrumát ábrázoló Gauss-görbe felső végének felel meg az adott népességben.
A hipermobiltás-szindróma legnagyobbrészt izületi problémákat okoz: ficam, rándulás, izületi gyulladás, artrózis jelentkezik, károsodik az izületek proprioceptív érzékelése. Gyakoriak még a szalagsérülések, az enteropátiás túlterheléses sérülések, a lúdtalp és a mechanikai eredetű derékfájdalom.
A betegség kezelése nem könnyű. A fájdalomcsillapítók, nem szteroid gyulladásgátlók gyakran hatástalanok. A fizioterápia - módszertől függően - enyhítheti, de akár súlyosbithatja is a tüneteket. Az izületet stabilizáló izometriás gyakorlatok rövid távon csökkentik a hipermobilitást és megszűntetheti a fájdalmat. Hosszútávon az izületeket körülölelő izomzatot kell erősíteni, "kontraktúrákat gyártani". Az izületek proprioceptív érzékelését ill. reflexmechanizmusait neuromuszkuláris facilitációval lehet segíteni.
A szindróma krónikus fájdalommal való fennállása esetén nagy a szekunder pszichiátriai betegségek előfordulási gyakorisága. Fájdalomcsillapítással, kognitív viselkedésterápiával védhetjük meg a beteget attól, hogy az állapot egyre súlyosabbá váljon.
A jóindulatú hipermobilitási szindróma (BHS – Benign Hypermobility Syndrome) az ízületek fokozott mobilitása (mozgékonysága) által okozott végtagfájdalmakra utal, amihez nem társul veleszületett, vagy kötőszöveti betegség. Következésképpen, a BHS nem egy betegség, hanem egy viszonylag normális lelet, alkati sajátosság.
A BHS különösen gyakran fordul elő gyermekeknél; a 10 évesnél fiatalabbak köréből 25-50% érintettségéről számoltak be. Gyakorisága a kor előrehaladtával csökken. A BHS gyakran található meg a családoknál.
A hipermobilitás sokszor eredményezi a térdek, lábfejek és/vagy bokák időszakos, erős fájdalmát a nap végén, vagy éjszaka. Azoknál a gyermekeknél, akik zongoráznak, hegedülnek, stb., ez a szokásos területek helyett a kéz ujjait érintheti.
A fizikális tevékenységek és a testedzés előidézheti, vagy fokozhatja a fájdalmat. Ritkán enyhe ízületi duzzanat is kialakulhat.
Az előre meghatározott kritérium-rendszer alapján diagnosztizálható, ami az ízületi hipermobilitást számszerűsíti.
Kezelés nagyon ritkán szükséges. Ha a gyermek olyan sportban vesz részt, mint a labdarúgás, vagy torna. Vissza-visszatérő ficamai, ízületi szalagszakadásai vannak, az izomerősítés és az ízületek védelme (funkcionális rögzítőkkel) mindenképpen ajánlott.
A hipermobilitás egy jóindulatú állapot, ami a kor előrehaladtával csökken.
                A hiperaktív gyermekek a nyugtatóktól izgatottabbakká válnak, és a centedrin típusú stimulánsok hatására nyugszanak meg