A gyerekeknek van egy életszakaszuk, amikor még a csimpánz is túltesz rajtuk eszközhasználati intelligenciában, mégis felismeri
már a tükörben saját képmását, ezt a felismerést jelzi is, ez az aha-élmény. Köhler szerint az intelligens cselekvés lényegi mozzanata itt fejlődik ki. Ez a cselekvés nem oltódik ki, habár kiderül, hogy a kép üres, megtapasztalja a képnek tulajdonított mozzanatokat.
A tükör-stádiumot, mint identifikációt kell felfogni. Ez egy átváltozás, mely az alanyban meg végbe akkor, mikor egy képet magáévá tesz, ezt jól kifejezi az ősi imágó szó.
A tehetetlenség és találkozási függőségben lévő csecsemő elsajátítja tükörképét. Az
én (je) elsődleges tartalomban jelenik meg, mielőtt még objektiválódna a másikkal való azonosulás dialektikájában, illetve a nyelv univerzális alanyt kölcsönözne neki. Ezt a stádiumot ideális-énnek (je-idéal) kellene nevezni. Ez a forma az ego (moi) instanciája, mielőtt elnyerné társadalmi meghatározottságát, azaz a fikciós vonalba helyezné. A test teljes formája számára csupán, mint Gestalt van adva, tehát ez egy olyan forma, mely bizonyoson alkotó és nem alkotott. Egyszerre szimbolizálja az én mentális állandóságát és előrevetíti annak elidegenedését. A Gestalt még terhes azokkal az összefüggésekkel, amelyek az ént összekötik a szoborral, amelybe az ember belevetíti magát, valamint a fantomokkal, amelyek uralkodnak rajta, és végül összeköti az autonómiával.
Az imágók számára a tükörkép a látható világ küszöbének látszik., a hallucinációban és az álomban a saját test imágóját jelenti. A tükör szerepet játszik a hasonmás fogalmában is. A Gestalt képes a szervezetre alakító hatást kifejteni, ezt biológiai kísérletek is bizonyítják. Pl.: a nőstény galambnál a nemi éréshez szükség van egy azonos faj hoz tartozó társ látványára, függetlenül a nemtől.
Roger Coilloins bevezette a legendás pszichasztéria (psyhasténie légendaire) fogalmát ,amelyen a morfológiai mimikrit értette, mint téri megszállottságot, annak derealizáló hatásában. Lacan pedig kimutatta, hogy a társadalmi dialektikában (emberi megismerés, mint paranoiás megismerés struktúrája) az emberi vágynak nagyobb autonómiája van, mint az állatinak.
A tükör-stádium az imágó-funkció sajátos esete, az a funkció, hogy viszonyt létesítsen a szervezet (Innenwelt) és a szervezet külvilága (Umwelt) között. Az embernek a természethez fűzött viszonyát viszont megrontja egy hasadás, melyről a rossz közérzet és a kooordinálatln mozgások tünetei árulkodnak. Ezt speciális születési értetlenségnek nevezik.
A tükör-stádium dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett alany fantáziáját. Az Innenwelt és az Umwelt körének megszakadásából következik, hogy az ego kimeríthetetlenül önigazolásra törekszik. A darabjaira széthullott test az álomban jelenik meg (kiprepalált testek, levágott testrészek, melyek ellenünk fordulnak).
Majd a tükör-én szociális-énbe fordul át. Az emberi tudást végleg átbillenti a másik vágya által való közvetítettségbe. Az ösztönök minden előrenyomulása veszélyt jelent.
Az egót ne úgy fogjuk fel, mint az észlelés-tudat rendszer középpontját, vagy a realitáselv struktúrájaként, hanem a felismerő funkcióból induljunk ki.