A
gyermek legfontosabb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Saját világot teremt, azaz a világ dolgait, új neki tetsző
rendbe sorolja. A játék ellentéte a valóság, nem a komolyság. Játékvilágát meg különbözteti a valóságtól, de támaszkodik a valóságos világ érzékelhető dolgaira, ez különbözteti meg a játékát a fantáziától.
A költő is fantáziavilágot teremt, amit komolyan is vesz, de ezt élesen elkülöníti a valóságtól. A gyerekjáték és a költői alkotás közti a párhuzamot megtartotta a nyelv azzal, hogy egyes művek kézzel fogható tárgyakra való támaszkodást igényelnek és előadhatóak (vígjáték, szomorújáték). A nem-valóságnak fontos szerepe van, „a fantázia játéka révén a költő hallgatósága és nézői számára az öröm forrása lesz”.
Ha felnő a gyerek a játékot elhagyja és azon fáradozik, hogy az élet valóságos voltát megragadja., így olyan állapotba kerülhet, mely a játék és a valóság közti ellentétet újra feloldja. A felnőtt tehát lemond a játékról, de egy olyan dologról, ami örömet okoz nekünk nagyon nehéz lemondani. Alapjában véve semmiről sem tudunk lemondani, csupán felcseréljük valami mással, ami lemondásnak tűnik, valójában viszont pótlék-, szurrogátumképzés. A felnövő ember csupán a valódi tárgyakra való támaszkodást adja fel, most fantáziál, légvárat épít, ábrándozik. A
gyermek nem restelli mások előtt játékát, a felnőtt viszont szégyelli fantáziáját.
A gyermeki játékot vágyak vezérelik, nagynak és felnőttnek lenni. A felnőttől azt várják el, hogy ne játsszon, ábrándozzon, gyerekesnek és tilosnak tartva szégyelli magát az ábrándozásért. Csak a kielégítetlen ember ábrándozik, mert nem boldog. Az
ábránd segítségével teljesülnek vágyai. Ezek a vágyak vagy becsvágyóak, amelyek a személyiség kiemelkedéséről szólnak, vagy erotikusak. Férfiaknál mindkettő nagyjából egyenlő mértékben jelenik meg, nőknél pedig az erotikus a túlnyomó, mivel magába olvasztja becsvágyukat is.
Az ábrándok az élet különböző hatásaihoz alkalmazkodnak, nem merevek, az új benyomás úgynevezett ”időbélyeget” nyom rá. Az ábránd három idő között lebeg.
A képzelődés elburjánzása megteremtheti a neurózis és a pszichózis feltételeit.
Az álom és a fantázia közti kapcsolatot is fontos megemlíteni. Az álomban olyan vágyak is teret kaphatnak, amelyeket még magunk előtt is szégyellünk, ezek az elfojtottuk, így a tudattalanba kerültek.
Visszatérve a költőkhöz, két típust kell elkülöníteni, azokat, akik kész anyagot dolgoznak fel és azokat, akik szabadon alkotják anyagukat. Az utóbbinak hőse középpontban áll, az író óvja. Egy bizonyos biztonságérzetet ad a hős, hisz a főszereplő nem halhat meg, mert akkor nem lenne mű. Itt nem a valóságot ábrázolja, hanem az ábránd szükséges kellékeivel dolgozik. Az úgynevezett lélektani regényben a hőst belülről ábrázolják, a többi szereplőt pedig kívülről. Az író saját énjét több hősben személyesíti meg.
Fantáziával kapcsolatban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy valami erős, aktuális élmény a költőben felébreszt egy korai, legtöbbször gyermekkori élmény emlékét. Ez a vágy az alkotásban teljesül be. A műben csakúgy felismerhetjük az új élmények indítékát, mint a régi emlékeket.
A kész és ismert anyag feldolgozásánál, a mondák és mesék a nép kincseiből erednek. Itt is fellelhető a költőnek bizonyos önállósága.
Míg az ábrándozó elrejti mások elől ábrándjait, a költő viszont legyőzi a azt a taszítást, ami bizonyára összefügg az én és a másik között emelkedő korlátokkal, ez az ars poetica. A költő az ábrándozások egoista jellegét változásokkal és leleplezésekkel enyhíti, és megveszteget minket puszta esztétikai örömjuttatással. Itt mi is szemrehányás és szégyenkezés nélkül élvezhetjük saját fantáziatermékeinket.