Jacques Lacan, A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan azt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja
számunkra című munkájában először Wordsworth versét kezdi el elemezni. Az első versszakot kettős tagadásnak véli. A költő a lányt tárgynak nevezte, ami megütközést vált ki. A vers ő-jének egy élettelen tárgy biztonságát és bizonyosságát adja. Az első versszak gyenge, minden a múlté. A másodikban az elhagyatottság és kétségbeesés iszonypú érzésével indít. Ez most a jelen. Szembeállítja a lányt a földdel. Az első a lélek állapota, a kistotál, a második, a tények közlése, a nagytotál.
A
pszichoanalízis és a pszichoanalitikus irodalomkritika három különböző fázison ment keresztül. Belülről mindegyik szakasz fókusza Freud felfedezésén alapul, kívülről pedig egy szélesebb általánosabb humán
pszichológia felé közeledik. Első szakasz a tudattalan pszichológiája, a második az én, napjainkban pedig a self pszichológiája.
Freud úgy próbálta tanulmányozni az embereket, mintha szilák lennének, míg egyik betege szerelmes nem lett orvosába.
A művet különböző emberek különböző módon olvassák. A legtöbb kritikus azt feltételezi, hogy Wordswort verseiben az ő Lucy, ám ez sosincs így kimondva. Ezért mások úgy gondolják, hogy az ő maga az én, és van még egy mérsékelt változat is, miszerint Lucy és én egyben. A vers mondanivalóját tekintve négy logikai lehetőségből háromhoz jutottak el: halál az életben, halál a halálban és élet az életben.
A pszichoanalízis első polaritása a legkorábbi, Freud látens és manifeszt tartalmakra vonatkozó felfedezéséből nőtt ki (neurotikus tünetek, elszólások, álmok). A tudatos és a tudattalan közti polaritás. Ha az irodalomkritika ily módon közelít egy vershez, előtérbe kerül az Ödipusz-komplexus, anális stádium stb. Itt a tudattalan főnév. A versben az emberi veszteség nem veszteság, hanem kasztrációs komplexus. Az első versszak kulcsszavát (she) ő, nő révén nem érinti a komplexus, ugyanígy az én „lebéklyózott”, vagyis elzárt, nyílás nélküli, azaz nem fenyegeti ez a veszteség. A lélek (spirit) pedig fallikus tartalmat hordoz. Tehát az első versszak biztonságot sugall. A második versszakban ez a biztonság eltűnik. A lány sérthetetlen, ám tehetetlen. A föld a szennyet, a testi ürüléket szimbolizálja. A sziklák a fallosz, a nő nem elvesztette a falloszt, hanem ő maga az, ugyanakkor impotensé vált, se behatolni, se beléhatolni nem lehet. Teljesen élettelen.
A második fázisban az én-folyamatok felé fordulunk, a mélyrétegek és a felszín közé. Alapvetően kétpólusú az én és a nem-én, azaz a lélek és a valóság közötti. A tudattalan melléknévvé válik. Az első versszak a tagadás én-szakasza. A lány közönyös, előre felad mindent, így nem fenyegeti veszteség. A második versszakban a tagadás erőteljesebbé válik. Az elsőben úgy tűnt, hogy nem tud érezni, most viszont nincs, a lány semmivé válik. A második szakasz megtorlás az elsőért. Ez a fajta olvasás nagyon hasonlít a formalista olvasáshoz.
Ezek az olvasási módok nem számolnak az olvasó olvasásélményeinek különbözőségével. A versről, mint kicsinyített elméről beszélünk. Az első két fázis intrapszichikus modellje át kell hogy adja a helyét egy interpszichikus modellnek.
A harmadik szakaszban a self áll szemben a non-selffel. Itt a tudattalan határozó lesz. Freud vezette be a gondolatot, hogy az én az élet kezdeti szakaszán átjáró felület az én és a külvilág között. Az én elveszti határait, amikor szerelmes, vagy misztikus élményt él át. Holland szerint akkor is, ha egy művészeti alkotásban elmélyülünk. (Locan tükörfázis) A self és a másik között van egy átmeneti tér, melyben minden kulturális tapasztalás megtörténik. Erik Erikson felvázolta a pszichikum interperszonális modelljét. Kulcsfogalom az identitás. Irodalom szempontjából Lichtenstein fogalmazta meg a legtökéletesebben. Szerinte mindazon választások, melyek egy személyiségben megmutatkoznak. Felfoghatjuk úgy is, mint egy zenét. Az identitás-téma hasonlít ahhoz, amikor egy formalista irodalomkritikus a vers minden részletét egy központi téma köré csoportosítja. Nemcsak észlelünk, hanem észleljük magunkat, mint észlelőket. Ezek az észlelések is cselekvések. A viszony a vershez összefoglalja, mind érzelmeit, mind irodalomkritikai tudását. A valóságot csak önmagam távoltartásával érthetem meg. A pszichoanalízis harmadik fázisa önmagában egy tudományos paradigma. Leírja hogyan kerülnek az emberi pszichébe ezek a paradigmák. A hermeneutika hermeneutikája. Nemcsak azt mondja, hogy mit mond valaki, hanem azt is, hogy miért éppen az a valaki mondja.