A génektől a kultúráig (Leánygyilkosságok)

   Európában a görög-római időktől a múlt század végéig, a forradalom előtti Kínában, Indiában, de az egész világon mindenütt nagyon gyakoriak voltak a csecsemőgyilkosságok. Izolált népcsoportok körében még ma is létező szokás, így pl: a yanomamö indiánoknál, vagy Tahitin, ahol ráadásul a saját gyerek megölése idegen családokból származó gyerekek örökbefogadásával párosul.
   Ha tüzetesebben megvizsgáljuk ezeket az eseteket rájövünk, hogy nagyrészt leányok estek áldozatul. A gyermekgyilkosságok nem egyszerűen magánakciók voltak. Az európai városokban bevett szokásként gyakorolták, Keleten pedig bizonyos kultuszok keretben kerültek megrendezésre. Pansab tartomány főpapját a leányok gyilkosának nevezték. A leggyakoribb módszerek az élve eltemetés, az éheztetés, mérgezés, megfojtás voltak. De tejbe is fullasztották őket egy olyan imádság után, ahol kérték, hogy lelkük fiú képében térjen vissza ezután. Ez azt mutatja, hogy céljuk nem egyszerűen a népesség csökkentése volt, hanem fiúkra volt szükségük.
   Még érdekesebb tény, hogy a gyilkosságok szinte kivétel nélkül a felsőbb osztályok illetve kasztok gyermekeit sújtották. A XIII:-XV. századi francia s angol nemesség körében másfélszer annyi fiúvolt, mint lány. Ezzel szemben a szegény parasztok, kézművesek lányait nagy becsben tartották, és a gazdag férfival való házasságból származó előnyök forrásának tekintették őket.
   Nagyon valószínű, hogy a leánygyilkosságok egy evolúciós alapra épülő átfogó szexuális stratégiarészét képezik. Az emlős állatok erős és egészséges hímjei az „evolúciós játszma" nyertesei, a megtermékenyítés tetemes részét ők bonyolítják le. Ezzel szemben az egészséges nőstények mindegyike párosodik és utódokat szül. Ilyen módon az utódok életképessége döntően az anyától függ. Ideális körülmények között a nőstény nagy valószínűséggel fiú utódot szül, mely a hierarchia csúcsára érve, további számtalan utódot produkál. Míg a nőstényeknek nagy energiaráfordítással kell sokkal kisebb számú utódot felnevelniük.
   A csecsemőgyilkosságok mindegyike leánygyilkosság, és kivétel nélkül gazdag családokban történik. Ha az előkelő származású nők felnőnek, házasságukat szigorú vallási és világi előírások korlátozzák, amelyek hatásukban mintegy pótolják a gyerekgyilkosságokat. A rendelkezésre álló adatok szerint 1900-ig a nyugat-európai városokban élő nők átlag 15-20%-a élt cölibátusban, főként az arisztokrata származásúak. Önkéntes szüzességet fogadtak, zárdába vonultak, özvegyként nem mentek újra férjhez, vagy nagyon későn házasodtak. Kelete még szigorúbb szankciók éltek. Itt a teljes kirekesztettség és elzártság volt osztályrészük, amelyből sokan a (rituális) öngyilkosságba menekültek. Fivéreik viszont korán nősültek, háremet tartottak, főleg az alacsonyabb származású nők közül, és a családi vagyont a saját utódaik felnevelésére fordították.
   Egyértelmű tehát, hogy a magasabb osztályból származóknak előnyösebb a fiú utód, hiszen az örökölhet, viheti tovább a családi címert, birtokolja a politikai, gazdasági hatalmat. A lányutódoknak nincs esélyük növelni a család státusát, sőt a hozománnyal a birtokaprózódás veszélye fenyeget. Ugyanakkor a paraszt és kézműves családok leányai a földeken és a szövőüzemekben való munkájukkal még hasznot is hajtanak a családjuknak, tehát hasznosak. E mellett az a tradíciókba csontosodott evolúciós „szokás" növelte a társadalom hatékonyságát és működőképességét is.
   Az emberi kulturális formák felszíni komplexitása mögött világosan látható az általános emlősmodell, a szaporodási sikernek a hímek vetélkedésén és a nemi arányok manipulálásán keresztül történő növelése. A kulturális történelem semmiképpen sem független az emberi reprodukció biológiai történelmétől, sőt szorosan kapcsolódik hozzá.